A múlt már nincs, a jövő még nem létezik. Mégis, a jelen valósága helyett lelki energiáink túlontúl nagy részét lefoglalja, ha azon rágódunk, mit lehetett volna másként, vagy azon töprengünk, aggódunk és reménykedünk, ami még nincs is, majd talán csak lesz. Ha pedig észleljük is a jelent, túl hamar címkét rakunk rá: ez kell, ez nem kell.
A régi bölcsesség és a modern pszichológiai kutatások egyaránt azt tanúsítják: a valódi boldogság útja nem a valóságtól való menekülés, hanem a valóság elfogadása, minél maradéktalanabb átélése és szeretete. Jelen lehetünk önmagunk számára. Testünk minden pillanatban jelez: izmaink feszülnek vagy lazák, tagjaink mozognak, zsigereink érzéseket közvetítenek agyunk számára. Érzelmeket élünk át, gondolatok villannak át a fejünkön. Jelen lenni önmagunk számára azt jelenti, hogy mindezt felfogjuk, megértjük, "vesszük az adást".
Jelen lehetünk a fizikai valóságban. Kihasználhatnánk jobban is az érzékeinket. Meglátni a színeket, a formákat, észrevenni az apró változásokat, érezni a bőrünkön a levegőt. Szagokat, illatokat, ízeket, hangokat észlelni. Átélni a teret körülöttünk. A felületek simaságát vagy érdességét. Egy táska, egy ruhadarab súlyát, könnyűségét.
Jelen lehetünk a kapcsolatainkban. Meghallani és meghallgatni egymást, ahogy eddig még talán soha. Felfedezni egymás örömeit, bánatát. Észrevenni egymás szépségét vagy törődöttségét. Átélni mindebben a végtelen jelenlétet.
A valóságban való jelenlét kezdetben nem könnyű - némi bátorságot igényel és sok gyakorlást. Nehéz lehet, ha túlságosan is beletanulunk a pörgésbe, a hajtásba, és nem engedélyezünk magunknak szusszanást. Nehéz lehet, ha a jelent, torz, irreális elvárások szemüvegén át nézzük, pontatlanul, elferdítve. Lehet, hogy nehéz, de ez is a jelen tapasztalásának része.
Szerző: Martos Tamás
Forrás: Képmás családmagazin, 2010. április
|
