Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

A lábadozás első napja
2005-01-04
Az éjszakám borzasztó volt. A sebem elkezdett megszáradni, s az egyre jobban összehúzódó bőr igen fájadalmas érzésekkel járt. Talán éjjel 2-ig aludtam bent a szobában, majd kifeküdtem a teraszomon lévő kanapére és végül ott sikerült álomba ringatni magam egészen reggel 7-ig.

A délelőtt nem csináltam sokmindent, elbotorkáltam egy közeli internetcafé-ba, valamint vettem egy kis ködszert egy gyógyszertárban, hátha szükség lesz rá. Reménykedtem, hogy az apró kis zúzódásom hamar helyrejön, így bizakodva hazamentem pihizni. Egészen du. 4-ig lustiztam, amikor is ismét útnak indultam egy rövid időre, ez alkalommal azt akartam kideríteni különböző utazási irodáktól, hogy miként juthatok el Ubudból a Java szigetén található Bromo vulkánig. Ezzel kapcsolatban meg is tudtam mindent seperc alatt, majd elmentem vacsorázni egyet. A gyomrom még mindig nem volt 100%-os, bár már nem mocorgott annyit mint korábban. Vacsi közben magamra néztem és borzasztó érzések fogtak el megint. Itt vagyok Balin, sebes a lábam és alig tudok menni, nem oké a gyomrom és egy kicsit még az orrom is folyik bár ez igen elhanyagolható módon. A világkörüli utamon először éreztem úgy, hogy bizony széthullott a tökéletes kép.

Vacsi után hazamentem ismételten, s az est hátralévő részét végigpihiztem a teraszon és a szobában DVD-ket nézve. A lábam szép lassan elkezdett bedagadni, mely nem tűnt túl jó jelnek. Szomorúan aludtam el valamikor 11 körül.

A lábadozás második napja
2005-01-05
Az éjszakát viszonylag tűrhetően aludtam át. Reggel ismét kiültem a teraszra és bámultam kifelé a fejemből. A lábfejem sajnos szépen bedagadt az éjszaka folyamán, így már egyre nehezebb volt sétálnom is. Mivel maga sérülés nem tűnt komolynak ezért nem aggódtam nagyon de azért bennem volt a kisördög, ezért elbotorkáltam a közeli internetkávézóba, hogy sérülés okozta betegségekről olvassak. Itt elsősorban a tetanusz és gázgangréna szekcióba pillantottam bele, s ez azonnal meggyőzött, hogy azért el kéne menni megmutatni egy dokinak is a lábamat. Törés nincs, s a seb ugyan nem túl szép de hamar megszáradt, ami azt jelenti, hogy nem túl mély, szóval a probléma nem lehet túl nagy. A szállásra visszaérve a már néhány napja ismert tisztítómanus Pande (aki beszélt egy kicsit angolul) azt tanácsolta, hogy menjünk el egy közeli klinikára, ott majd megnéznek. Így tettünk.

A klinikára érve azonnal felfektettek egy asztalra és megvizsgálták a sérülésemet. A doki szerint sem volt túl nagy a baj ami azért megnyugtatott. Megmérték a vérnyomásom és a lázam, szerencsére minden rendben volt. Mégegyszer szakszerűen kitiszították a sebet, majd a duzzanatról azt mondták, hogy ezt korábbi orvosi kezeléssel megelőzhettük volna de - ez egyébként a zúzódás miatt normális és ne aggódjak mert - kapok egy gyógyszert ami rövid idő alatt ledolgozza majd a problémát. A biztonság kedvéért azért egy Tetanusz injekciót is kértem. A doki csak annyit mondott, hogy pihenjek sokat és legyek türelmes. Hát, ez az ami nekem nagyon nehezen megy de nem volt más választásom. A vizsgálat után kifizettem az egész procedúra díját, mely mindenestől együtt 450 ezer rúpia volt (ami kb. 9000 Ft). Ez indonéz viszonylatban igen meredek összeg de hát mit érdekelt engem a pénz. Az egészség a legnagyobb kincs, s erre most nagyon erős emlékeztetőt kaptam. Meg persze az is eszembejutott a klinikáról hazafelé menet, hogy bárcsak adtam volna inkább ezt a pénzt a szegényeknek itt és megspóroltam volna magamnak az előttem álló kellemetlen napokat.

A klinika után visszamentünk a szállásra, ahol már egész délután nem is csináltam semmit, csak pihiztem. Eszegettem, bevettem a gyógyszereket és vártam. A helyzet persze nem lett jobb (ezek a dolgok nem egyik pillanatról a másikra javulnak meg sajnos) de a tudat, hogy már jó úton haladok az egészség felé azért megnyugtatott. A délután felhívott a bátyám a munkahelyéről de nem mertem neki elmondani, hogy mi történt.

Délután 5 óra felé aztán úgy határoztam, hogy lemegyek vacsizni a közeli kajáldába, de ez sajnos nem jött össze. A beduzzadt lábamra ugyanis már nem tudtam rálépni többet, azaz járásképtelenné váltam. Tehetetlen voltam. Csak ültem a kanapén, néztem ki a fejemből és majdnem sírtam. A tulajsrác nővére látta az összeomlásomat, így odajött megkérdezni, hogy segíthet-e valamiben. Hála neki, végül is sikerült megvacsiznom, ő ugyanis hozott nekem meleg főtt ételt az étteremből. Az este nyugisan fetrengve telt. Először az utam során mondtam egy néhány imát. Ez igazán nem szokásom de úgy éreztem, hogy itt már csak a Jóisten segíthet, hogy mihamarabb lábra állva folytassam az utat. Este valamikor 10 óra magasságában szunnyadhattam el.

A lábadozás harmadik napja
2005-01-06
Az éjszaka elég gázul aludtam. Akárhányszor megfordultam és a lábam egy picike ütést kapott a fordulattól, azonnal felébredtem. A szenvedéseimnek aztán reggel 8-kor vetettem véget, amikor is kikeltem az ágyból. Aztán ahogy kisétáltam a teraszomra és megpillantottam a ház előtti fák ágai között átszűrődő napsugarakat, elhatároztam, hogy ennyi volt. Mostantól fogva nem fogok itt szenvedni, elvégre is nyaralok és erre nem érek rá. Megpróbálom tehát a kellemetlen szituból a legjobbat kihozni, s ennek értelmében eldöntöttem, hogy márpedig ha törik ha szakad, meggyógyulok. Menni persze továbbra sem tudtam még de az elhatározás adott egy kis erőt. Mitöbb, akkora erőt adott, hogy ha csillag lennék a nap fénye fekete lyuknak hatna mellettem. Ez az! Ezt csak így lehet. A gyógyulás nem jön magától, azt bizony akarnom is kell.

A délelőtt sokat gondolkodtam. Ennyit már nagyon régen nem. Számot vetettem a önmagammal, a jelenlegi helyzettel és arra a következtetésre jutottam, hogy ennek azért kellett megtörténnie, hogy újult erőt kapjak az utam élvezetes további folytatásához és a sikeres befejezéshez. Ez utóbbi persze odébb van még, de pár nap híján 1 év után már azért elfáradtam annyira, hogy néha azon gondolkoztam mikor és hogyan megyek majd haza. Ezen persze most is gondolkozom de az opciókat már nem szűkítem le annyira. Igenis meg fogok mindent csinálni, ahogy elterveztem, vagy ne hívjanak engem Ivinek. Yes! A sok pozitív gondolattól annyira felspanoltam magam, hogy bevonultam a szobába (vagyis inkább beugráltam mint egy veréb mert ugye a járás az nem ment) és nekiálltam írni a naplóba sztorikat, lemaradásokat. Tele voltam gondolatokkal és energiával és ez annyira jól esett.

Délután 2 óra felé aztán kiültem megint a teraszomra levegőzni. Idabagus hozott nekem egy kis kaját a sarki warungból, s ennek elfogyasztása közben kellemesen beszélgettem az öreg Pande-val. Pande egy negyvenvalahány éves emberke, akinek a financiális helyzete elég kétsébeejtő állapotban lehet, mivel az ebből származó sopánkodás tölti ki az életét. Valahol nagyon sajnáltam ezt az embert de sajnos én nem születtem Soros Györgynek így nem tudtam rajta segíteni. Néhány órás beszélgetés után megkértem az öreget, hogy hozzon nekem jeget a lábam lejegeléséhez, s miután ezt megtette, adtam neki egy kis borravalót, aminek nagyon örült. Szomorú, hogy végül is a Pande-val való "barátságomnak" számára a pénz az egyetlen oka - legalábbis látszólag - de hát az is több mint a semmi.

A délutánt a teraszon töltöttem, főleg Gus-sal beszélgettem a legtöbbet. Kiderült a manusról, hogy 33 éves és 2 éve házas, 25 évesen még annyira nem volt pénze, hogy egy securitys haverja segítségével egy helyi banknak az asztalain aludt éjjelente, majd aztán szép lassan összeszedte magát és tele hittel elkezdett dolgozni, üzletelni, s építeni az életét. Mára már 2 háza van, 4 bérelhető motorja és egy autója, extra lóvét képek festéséből szerez (nagyon profi a srác, komolyan) és jó szívvel belefog minden apróságba, amitől a helyzete jobb lehet. A beszélgetésünk olyan jól sikerült, hogy este 7-kor meghívtam a manust vacsorázni, illetőleg megkértem, hogy menjen és vegyem mindkettőnknek valami harapnivalót.

Vacsora után továbbra is csak pihiztem és fetrengtem (mi mást is tehettem volna kripliként?), majd bevonultam DVD-zni egy kicsit és lefekvés előtt még írtam egy kis naplót. Ezen az estén felhívott engem az a balinéz kislány, akivel (+barátnők) még előző héten találkoztam Tampaksiringben egy templomi ceremóniácska után. Még akkor megállapodtunk, hogy találkozunk valamikor, ugyanis a lányok ígértek nekem egy privát balinéz táncos estét amin bemutatják mit tud az ifjúság. Yuni egy 18 éves indonéz kislány, s látszólag nagyon feldobta az, hogy megismerkedett egy "bule"-val (itt így hívják a fehéreket, amit latin-amerikában még gringónak neveztek), s már az első sms-eiben az életreszóló barátság kérdését feszegette. Hogy egyem meg. :) Olyan édes volt. Yuni a mibenlétem felől érdeklődött, s azt szerette volna tudni, hogy lenne-e lehetőségem elmenni hozzájuk, hogy megismerjem a családját. Sajnos a jelenlegi helyzetemben ez lehetetlen volt, de a meghívás mindenesetre nagyon jól esett. Azon persze meglepődött, hogy már majdnem 30 éves vagyok, de hát itt úgyis csak barátkozásról volt szó, azaz nem számított az, hogy én mennyire vén vagyok hozzá képest. :)

A lábadozás negyedik napja
2005-01-07
Ez az éjszakám egész nyugis volt, egészen 10-ig sikerült aludnom. Eszembe is jutott, hogy na most aztán bőven kipihenem az Indonéziába érkezésem előtti rohangálós heteket. Hát, azért ezt nem egészen így képzeltem el de mindegy. Sajnos a lábam látszólag erre a reggelre sem javult egyáltalán, továbbra sem bírtam ráállni a bal lábamra egy picikét sem. Maradt tehát a kényszerlustizás. A délelőttöm dögunalmasan telt, vágykozva bámultam a kék eget és a verőfényes napsütést, s reménykedtem hogy már nem sokáig kell itt maradnom ilyen körülmények között. A pozitivizmusom megőrzése érdekében visszaugráltam a szobámba és néhány órán kereszül a még Dél Amerikából hiányzó történeteket pótoltam, s az azokra való emlékezés ismét feldobott.

Délután 2 óra felé megkértem Gust, hogy hozzon nekem egy kis kaját valahonnan. Ez alkalommal ismét Padangot kajáltam jó kis tempés-csilis rizzsel és zöldségekkel. Ebéd után pihiztem. A délutánom aztán így telt el szépen lassan. Hol a szobában elmélkedtem, hol a teraszon üldögéltem, s irigykedve néztem a ház lakóit, ahogy a kertben sétálgatnak. Utoljára egy 1996-os térdműtétem után volt ilyen érzésem. Az embernek eszébe sem jut, hogy mekkora dolog egyáltalán csak az, hogy tud menni, sétálni. Az egészség a legnagyobb kincs!

Este 8 után Gust megint meghívtam vacsizni annak fejében, ha hoz nekem kaját. Állt az alku. Én zöldséges levest rizssel, Gus sült halat evett. Jól elbeszélgettünk, majd megint bevonultam a szobámba és folytattam a fetrengést. Végül is a helyzetem messze nem volt kétségbeejtő, a leginkább talán csak az zavart, hogy nem tudtam mikor ér véget ez a járásképtelen állapot. Ha valaki azt mondta volna, hogy még 2-3-4 napot bírjak ki valahogy, akkor mégis tudnám, hogy van mire várni. Így viszont csak maradt a remény, hogy talán másnap már jobb lesz egy kicsit. Ezeken gondolkodva és reménykedve aludtam el valamikor éjfél körül.

A lábadozás ötödik napja
2005-01-08
Reggel borzasztó hangulatban ébredtem. Az éjszakám egyszerűen katasztrófális volt. Kismilliószor felébredtem az apró fájdalmak és a túl sok gondolkodás következtében. Persze az is igaz, hogy amióta kripli vagyok, egyszerűen nem fáradok el mert nincs mitől. Egész nap ide-oda fekszem, nincs fizikai energiaveszteség. Ez már a 4. nap volt, hogy nem tudtam járni.

A nyugtalan éjszakám és a nem éppen rózsás hangulatom ellenére rávettem magam, hogy pótoljak egy kis naplót a lemaradásból. Egy fain kis banános "pancake" és egy tál gyümölcs után ebbe bele is kezdtem és egészen du. f2-ig írtam. A fantasztikus élményekre való emlékezés megint felvidított egy kicsit de lassan már kezdtem bekattanni a tehetetlenségtől. Pláne, hogy egyébként a lábamtól függetlenül fantasztikusan jól éreztem magam, tele voltam energiával. Ebédet kora délután hozott nekem Gus a sarki warungból, frankó kis nasi goreng-et burkoltam (ez egy indonéz kaja rizs, csirke, tojás, zöldségek). :) Du. 4 körül kaptam a szüleimtől egy sms-t, amiben a mibenlétem felől érdeklődtek. Indonéziába érkezésem óta szüleim előszeretettel élvezik a gyors mobilkommunikáció nyújtotta információcserét, így naponta több sms-t váltunk egymással. Ez még nem is lenne baj de a balesetemről nem akartam nekik beszámolni, gondoltam megspórolok nekik egy kis idegeskedést. Ez viszont már a 6. napja ment így és erre a napra befáradtam. Ki kellett tálalni, nem mehetett tovább a kegyes kamuzgatás. Megkértem, hogy hívjanak fel, majd amikor ezt megtették, elmeséltem nekik a történteket. Meglepődésemre elég jól vették a híreket és orvosi tanácsért családi barátunkhoz, Dr. Szarvas Józsefhez, az egyik szomszédunkhoz fordultak, aki a sz.fehérvári kórház kitűnő sebészorvosa. Kaptam tehát 1-2 hasznos és fontos tanácsot, legfőképpen pedig azt, hogy legyek türelmes és pihenjek sokat valamint fáslizzam be a lábam. :( Gus hozott nekem fáslit a patikából így aztán bebugyoláltam a "témát". Közel volt a bekattanás ideje...

A délután egyéb részeiben csak fetrengtem, olvasgattam és néztem ki a fejemből. Este Gus hozott nekem egy kis kaját a sarki warungból, majd ezután ismét megnéztem a "Shawshank Redemption" c. filmet DVD-n, aztán zenét hallgattam és 10 körül elpilledtem.

A lábazodás hatodik napja
2005-01-09
Reggel f8 körül ébredtem. Ez az éjszakám már jobb volt mint az előző, asszem rá kell térnem a kétnaponkénti alvásra, a páratlan napok éjszakáit meg valami másra kéne kihasználni. Hmmm. Reggelizés után ismét megpróbáltam a lábaimat, hogy működnek-e de nem jártam sikerrel. Ez már az 5. nap volt, hogy nem tudtam járni. :( Eszembe jutott az a vicc, amikor a manus elmegy az orvoshoz azzal a panasszal, hogy nem tud menni. Az orvos a beteg fizikai jelenléte miatt a panasz hallatán igencsak meglepődik, így megkérdi a pasast: - Uram, ha nem tud menni akkor hogy jött ide? Mire a tag: - hát jönni azt tudok, csak menni nem. Hmm, hehe. Na hát én még jönni sem tudok, ez a ciki.

A délelőtt naplót pótóltam Dél-Amerikából. És nem is akárhogy! Közel 7 hónap után végre bepótoltam az összes Ecuadorból hiányzó részt a Galápagos-szigetek történeteivel és a Quito-ból hiányzó részekkel. Ez azért jó érzéssel töltött el. (Ez volt a nap első pozitívuma. Kell valami ilyen, mert különben megőrülök, komolyan.) A naplóírás után aztán Gus húga Gayu hozott nekem egy kis nasi goreng-et, majd kaja után 2 óra hosszán keresztül ismét csak pihentem és feküdtem. A járásképtelenségem ellenére azért a lábamon lévő ödéma már elkezdett visszahúzódni, s ez egy picikét jobb hangulatba tett. Járni még mindig nem tudtam de a duzzanat már kisebb volt. ("Istenem, add, hogy másnap már tudjak járni" - sóhajtoztam magamban.) Ezen a napon már komolyan el kellett gondolkoznom azon, hogy hogyan is tovább. Január 17-én el KELL hagynom Indonéziát, s mivel az óra ketyeg így lehet, hogy Java szigetét egy az egyben ki kell hagynom. Ez a gondolat nagyon elszomorított, mert ha mást nem, Yogyakartat nagyon meg akartam nézni Javan. Na mindegy, azért még nem adtam fel, reménykedtem, hogy helyrejön a bokám...

Mivel a lábamat egész nap az ágyon párnákra feltéve befáslizva tartottam, ezért nem vettem észre, hogy szép lassan a duzzanat visszahúzódása igen erős iramba kezdett. Este aztán ismét lejegeltem a gyulladást, s ehhez le kellett vennem a fáslit. Menni persze még mindig nem tudtam, de a lábfejemnek kezdett újra lábformája lenni, ami elmondhatatlanul feldobott. Alig hittem el. Lehet, hogy 1-2 nap múlva újra járni fogok? Jókedvemben meg is kértem Gust, hogy hozzon nekem egy kis vacsit, ha lenne szíves. Szerencsére volt. Mivel vasárnap lévén a kedvenc sarki éttermem zárva volt, ezért egy padangból hozott nekem vacsit a házigazdám. De jó volt az is.

A nap hátralévő részében már semmit nem csináltam. Reménykedtem legbelül, hogy talán másnap elérkezhet a lábraállás ideje....

A változás első napja
2005-01-10
Egy "semi nyugodt" éjszaka után 8 körül keltem fel, s örömmel tapasztaltam, hogy a lábam megint javult egy kicsit. Igaz, csak kinézetre, ugyanis rálépéskor még mindig csillagokat láttam de szerencsére már egyre kisebbeket. Reggeli után bevonultam a szobámba fényképeket válogatni, majd du. 1 óra magasságában kiültem a teraszra. Gus ezen a reggelen Kuta-ba ment de azt beszéltük meg, hogy ha visszaér kora délután akkor majd hoz nekem kaját. De Gus csak nem akart jönni én meg éhes voltam, így gondoltam letesztelem a lábam, hátha már jobb a helyzet egy kicsit. És szerencsére jobb volt! Sétáltam 1-2 kört a kertben, majd úgy határoztam, hogy már le bírok botorkálni a sarki kajáldába. 500 m/h-s sebességgel ez meg is történt, 6 nap után először ismét saját lábon álltam!!! El sem tudom mondani, hogy ez mekkora egy fain érzés volt. Majdnem ugrálni kezdtem örömömben de aztán rájöttem, hogy azért az mégsem lenne a legjobb ötlet. Bekajáltam tehát rendesen majd visszatértem pihengetni.

A délután közepén megkértem Gus-t, hogy vigyen el egy internetkávézóba, hogy lecsekkoljam a leveleimet. Ez meg is történt - már az, hogy elvitt - de sajnos a leveleket nem csekkolhattam le mert a netcaféban probléma volt a hálóval. Grrr. Így aztán üldögéltem 1 órát mire Gus visszatért felvenni, aztán hazamentünk. A délután ezek után már elég unalmas volt (micsoda program ezt megelőzően, mi?), a sok üldögélést és fetrengést egy vacsorázás szakította még félbe este 8-kor. Ezen a napon utoljára meghívtam Gust vacsizni, majd azok után hazatérés következett. Este már csak zenét hallgattam meg a teraszon elmélkedtem, majd éjfélkor bedőltem aludni.

A változás második napja
2005-01-11
Kezd már nagyon zavarni ez a kriplis állapot. Igaz, már előző nap "felmutattam" valamit de azért még mindig olyan lassan akar a fájdalom elmúlni, hogy az borzasztó. Reggelizés után azért sétáltam 1-2 kört, majd délig ismét olvastam és pihiztem. 12 óra magasságában aztán elhatároztam, hogy ma edzek egy kicsit. Vagyis teszek egy nagyobb sétát. Először a sarki warungban tömtem magam degeszre, majd a városközpontban lévő Ubud Palace-on is túl található netcaféig vonszoltam el magam. Útközben kismillió helyi megállított fuvart felajánlva, de amikor elmeséltem nekik, hogy mekkora egy stenk is nekem sétálni, akkor békén hagytak. Az internezés sajnos megint csak félig sikerült az éppen nem működőnek tűnő ahogyerzed.hu-s mailszerverem miatt de azért egy kicsit bekukkantottam a világ éppen futó problémáiba. A netezés után aztán fél óra alatt hazaporoszkáltam.

Mivel a lábam már egész jól kezdett javulgatni, ezért elhatároztam, hogy két nappal későbbre veszek egy repjegyet Java szigetére, Yogyakartába. Sajnos még így is csak egy villámlátogatásra lesz időm de hát az is több a semminél. A délutáni pihengetésem közben meg is jelent Gus, aki egy utazási irodát üzemeltető haverja segítségével szerzett nekem egy repcsijegyet január 13-ra. Az ára sajnos egy kicsit magasabb volt, mint amire számítottam de már nem érdekelt a lóvé. (346 ezer rúpiába került a jegy, ami kb. 7000 Ft) 16 óra buszozás helyett legalább 45 perc alatt ott leszek. De jóóóóóóó. Újra van tervem az utazással kapcsolatban! Már csak abban reménykedtem, hogy a maradék fájdalom is elmúlik, hogy aztán tényleg felhőtlen örömökkel teli legyen az Indonéziában hátralévő néhány napom.

A délután nagyrészében a teraszon és a szobámban szinyelgettem. Fél 8 magasságában aztán gondoltam lesétálok a sarki warungba megvacsizni. Ez sajnos nem ment olyan könnyen mint gondoltam. A bokám iszonyúan elkezdett fájni de gondoltam ez is csak átmeneti és azért leküzdöm magam a sarokra. Ez meg is történt, s újabb visszatérő fájdalmaktól kísérve megvacsoráztam. Vacsi után aztán újból talpra akartam állni de ez már nem nagyon ment. Kétségbeesve konstatáltam, hogy valami ismét történt a lábammal. A szállásra visszaugráltam mint egy veréb, s az este hátralévő részében azt próbáltam kisakkozni, hogy mi legyen. Egy biztos volt, csütörtökön még sem megyek Jogjakartába. Az este még azon tépelődtem leginkább, hogy hogyan hosszabítsak "nem hosszabítható" vízumot, de erre még telefonon Zita is azt mondta, hogy nem lesz könnyű, ha egyáltalán működni fog. Nincs tehát más megoldás, január 17-én el kell hagynom Indonéziát vagy így, vagy úgy. Éjfél körül borzasztó lelkiállapotban szunnyadtam el.

A visszaesés napja
2005-01-12
Az éjszakám minősíthetetlen volt. A bokám bedagadt és olyan fájdalmaim voltak, hogy majdnem megőrültem. Ennek következtében egyetlen percet sem aludtam. Leginkább egy kis jégre vágytam, ezért aztán óránként kiugráltam a teraszra megnézni, hátha Gus megjelenik de hát aludt a cimbi, miért jött volna ki az udvarra? Reggel 7 óra aztán nagynehezen eljött, s megkaphattam az első jég adagomat, hogy lejegeljem a fájós lábamat. Ez segített egy kicsit. A számláló sajnos azonban megint nullázódott. Ezen a napon már megint nem tudtam járni.

A délelőtt jegeléssel és pihenéssel telt, Megpróbáltam a már megvásárolt repjegyemet visszaváltatni vagy elcseréltetni egy másikra, de mivel ez egy olcsónak számító jegy volt, ezért erre nem volt esély. Gus cimborája körbejárt minden lehetőséget de nem nyertünk hangszórót. A visszamondás díja (cancellation fee) and 75%-os volt, ami azt jelenti, hogy kifizettem megint a semmire 291 ezer rúpiát, ami közel 6000 Ft. Elképesztő, hogy mennyi lóvét elbuktam ezen az úton, már nem is tudom követni. A lábam fájdalma azonban erősebb volt, így nem igazán érdekelt a pénz. Vízumhosszabbítás lehetősége híján aztán úgy döntöttem, hogy veszek egy repjegyet jan. 17-én reggelre Denpasarból Jakarta-ba, mivel onnan ugyanazon a napon délben meg tovább a repcsim Szingapúrba. Ezt Gus haverja el is intézte nekem, s már volt is egy újabb jegyem 380 ezerért, ami újabb közel 8 rongy. Mivel ez volt az egyetlen megoldás, ezért nem tudtam mit csinálni, elfogadtam, hogy így jártam.

Délben Gus hozott nekem egy kis ebédet, majd a délután nagyrészét szokásos módon hol a teraszon, hol a szobámba feküdve töltöttem. Este 6 körül aztán a lábam iszonyúan elkezdett fájni, az a rettenetesen feszítő már sírást produkáló fájdalom ért utol. Őszintén megvallva már tényleg majdnem kifakadtam. Kb. 1 óráig bírtam ezt az állapotot, majd igazán kétségbeesve megkértem Gust, hogy vigyen el egy kórházba. Hátha mégis el van törve a bokám és akkor meg be kell gipszelni. A srác nagyon rendes volt, azonnal rendelkezésemre állt és elvitt az 1 órányi autókázásra lévő denpasari kórházba. Útközben rengeteget gondolkodtam, hogy na most akkor mit is kéne csinálni. Ha a lábam el van törve, akkor nekem 6 hétre meszeltek. Mivel még a világkörüli jegyem január 17-ig érvényes volt, ezért aztán úgy határoztam, hogy bármennyire is szomorú, ha eltört a lábam akkor átcserélem a dátumokat és hazamegyek Magyarországra. Annak ugyanis semmi értelme, hogy begipszelt lábbal feküdjek valahol ahol még a pénzt is költöm a nagy semmire. Ha viszont nincs eltörve, akkor még adok magamnak egy esélyt...

A kórházhoz érve azonnal egy gurulós ágyra fektettek és betoltak a baleseti sebészetre. A kórház teli volt betegekkel, néztem is (mint állat), hogy "Jézusom mennyi sérült ember van itt". A hatalmas, orvosokkal és nővérekkel teli szobában ahová engem tettek rajtam kívül még volt kb. 4-5 másik sérült, s ezek mindegyike borzalmasan nézett ki. Problémáik az enyémnél sokkal nagyobbak voltak, így aztán könnyebb volt erőt vennem magamon, hogy a lábamon lévő igen fain ödéma miatt ne sopánkodjak annyit. A sok beteg ellenére a procedúrák egész gyorsan lementek, fél óra után megvolt a röntgen és talán közel 1 óra múlva már a doki magyarázott a sérülésemről. Mint kiderült, szerencsére nem tört el semmim, s az újabb duzzanatot (melyet hematómának titulált a doki) valószínűleg a megerőltetés okozta. Mindazonáltal ha már ott voltam újból kitisztították és bekötözték a sebet, majd kaptam egy-két krémet, antibiotikumot és gyulladáscsökkentőt. Este fél 11-kor aztán visszaszálltunk az autóba és hazakocsikáztunk Ubudba. Útközben egyre gázabbul lettem, éreztem, hogy megy föl a lázam. Persze az éjszakai nemalvás és az egész napos fájdalomcsomag és kórházi kezelés nem is csoda, hogy a végén egy kis lázban mutatta meg magát. Hazaérve még ettünk egy kis Padang kaját Gus-sal majd f11-kor bedőltem az ágyba.

Egy kis kiegészítés + gondolatcsipetke:

1. Az erősebb idegzetűek számára leírom, hogy egy 9 napos seb kitisztítása nem a legegyszerűbb dolog. Az én esetemben ugyanis úgy határoztak, hogy leszedik a képződött vart és újból megmossák a sebeket. Viszont a var már teljesen megszáradt, így ollóval körbevagdosva szedték azt le. Az ebből származó fájdalom egyszerűen leírhatatlan volt. Rázkódtam az asztalon mint akibe belevezették az ipari áramot. A legbrutálisabb a bokám fölötti seb volt, melyről a var eltávolításakor kiderült, hogy kb 1 cm mély és akkora mint egy csicseriborsó (és persze tele volt mindenféle trutymóval). Hát, nem jött meg az étvágyam tőle. Mindazonáltal kitisztítottak mindent szépen alaposan, így aztán a végén a lábam már nem is az ödémától, hanem a felnyitott sebektől fájt. Fő a változatosság. Hmmmm. :) 2. Az orvosi ellátás Indonéziában nem valami olcsó, mivel nincs belőle sok. Ubudban ugyan van egy privát klinika, de ott az egyszeri rápillantás is belekerül vagy 100 dollárba, nem is beszélve arról, ha egy kicsit komolyabb a procedúra. Ezért is mentünk mi Denpasarba. Itt az állami orvosi ellátás már olcsóbb, a röntgen, konzultáció és sebtisztítás, kötözés össszesen 165 ezer rúpiámba került, mely 3300 Ft. Ami drága az a gyógyszerek, a még előző héten vásárolt antibiotikum csomag is vagy 320 ezer rúpia volt (6500Ft) és az újabb mostani adag is ugyanennyi. Ha már nem költöm a pénzt a látnivalókra, legalább orvosi ellátásra és gyógyszerekre elmegy 2x annyi. Miért nem béreltem autót? 3. Tanulság leszűrve: Balin autót kell bérelni, mert azzal nem kerülhet az ember ilyen helyzetbe. Igaz, az napi 10 dolcsi szemben a 3 dolcsis motorbérlettel, viszont a benzin olcsó és a sok motoros miatt csak lassan lehet vezetni az utakon, azaz szinte kizárt a baleset lehetősége. Motorral ugyan poénosabb megnézni az egész szigetet de csak akkor, ha az emberrel nem történik semmi. Ezt pedig nem lehet tudni. Mint láthatod kedves olvasóm, nekem nemcsak hogy az utazásom egy igen szép falatkáját gyilkolta meg ez a baleset, hanem még sokkal több pénzembe is került a regenerálódás, mintha csak béreltem volna egy kocsit. Spórolni mindenáron nincs értelme, mert vagy így, vagy úgy a végén elmegy a lé. Számomra ez legalábbis kezdetek óta így van...

Lábadozás no.2. : 1. nap
2005-01-13
Az éjszakám tűrhetőre sikeredett. A lábamon a sebek persze fájtak mint állat de azért aludtam egy jópár órát. Ez a napom nagyon egysíkúra sikeredett, ezért inkább nem is fejteném ki jobban. Az egyetlen "program" az az volt, hogy kifizettem egy újabb 380 ezer rúpiás repjegyet, ami majd az ezt követő hétfőn Jakartába repít, onnan meg azonnal megyek majd tovább Szingapúrba. Egész nap csak feküdtem hol a szobában, hol a teraszon, olvastam, DVD-ztem és levegőztem. Szórakozásnak pedig a sebemen lévő kötéseket cserélgettem 4-5 óránként. Micsoda egy program, mi? Estére egy nagyon pici javulást vettem észre a lábamon, úgy tűnt, hogy a duzzanat megint elkezdett lejjebb menni. Meglátjuk...

Lábadozás no.2.: 2. nap
2005-01-14
Sajnos ez az éjszakám se sikerült felejthetetlenre de már kezdem lassan megszokni. A délelőttömet a teraszon töltöttem olvasgatással és tépelődéssel főleg. Leginkább azon gondolkoztam, hogy vajon fogok-e még valaha járni. Ilyen érzésem még életemben nem volt, hogy ennyi ideig tehetetlenül feküdjek egy helyben. Ehhez is el kellett jönnöm Indonéziába. A lábam szép lassan - nagyon lassan - javulgatott de a lábra állás az még szóba se jöhetett. Ebédre padangod, vacsira warung kaját ettem, a köztes időkben meg néztem ki a fejemből. Lefekvés előtt még beszélgettem egy pár órát Gus-sal, majd 11 magasságában véget vetettem a napnak.

Lábadozás no.2.: 3. nap
2005-01-15
Az éjszaka közepén fel kellett kelnem kötést cserélni, mert a száradó seb olyan fájdalmakat okozott, hogy a nem létező hajam égnek állt. Reggelig aztán sikerült visszaszunnyadnom. Délelőtt pihiztem és újból DVD-ztem egy kicsit, majd naplót írtam. Délután fetrengésbajnokságot nyertem saját magammal szemben. Hmm. A lábam javulgatott. Már lassan teljesen olyan formája és színe volt mint egy normális lábnak de ha felálltam még mindig iszonyúan fájt. Az este a már közel 2 hete szűnni nem akaró fájdalmak miatt őrjöngtem egy kicsit de aztán megnyugodtam. Nehezen aludtam el éjfél körül. Már megint nem voltam fáradt.

Lábadozás no.2.: 4. nap
2005-01-16
Ez a nap teljességgel olyan volt mint az előző. Félig-meddig nyugtalan éjszaka, nyugis délelőtt, délután és aprócska javulás. Délutáni elfoglaltságom mindössze abból állt, hogy a ház udvarán dolgozgató embereket figyeltem. Gus kapott ugyanis egy megrendelést 1000 cserépre Ausztráliából, azaz reggel ezeket szerezte be Tabananból délután meg többedmagával festegette azokat a kertben. Bámulatos dolog, hogy a balinézek mi mindenből próbálnak pénzt csinálni. Ez a "cserepesdi" ez csak egy apróság, de szinte mindenki megpróbál valami kis művészeti alkotást is létrehozni (festmények, rajzok, szobrok, stb.) s ezeket adják el a nyugati turistáknak. Őszintén szólva nekem is nagyon tetszettek a balinéz festmények, bútorok, s kisebb-nagyobb faragványok. Egy nap még visszatérek ide vásárolni. :) Ezen a napon még annyi történt, hogy Gus csinált nekem egy mankót egy hosszú lécből. Még a nap folyamán elszaladt 1-2 két klinikára érdeklődni mankókkal kapcsolatban de mivel mindegyik helyen nagyon drágán árulták őket (nekem meg csak egy néhány napra volt rá szükségem) ezért házigazdám egy fél óra alatt összeeszkábált nekem egyet, s hogy jobban nézzen ki még le is festette azt sárgára. De jó fej!

Vacsi előtt még összecsomagoltam a cuccaimat, majd bekajáltam, s 11 óra felé eltettem magam másnapra. Ennyi volt Bali, másnap irány Szingapúr!

Folytatás: Búcsú Balitól (2005.01.17.)



Home

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)