Potosí

Fél napos buszozás Uyuniból Potosiba
2004-04-16
Reggel nem sokkal 8 előtt keltünk, majd összecuccolás után a hostel melletti másik diákszállón megreggeliztünk. Most már tuti, hogy a normális bolívia reggeli zsömle vajjal és dzsemmel, tejeskávé és gyümölcslé. Na nem frissen facsart, hanem valami dobozos. Nem sokkal 9 után elballagtunk a buszmegállóba, vettünk egy kis snacket, majd 9.30 után pár perccel Potosi felé vettük az irányt. Ann, a holland "Salar túrás" útitársunk is velünk tartott, így 4-esben haladtunk "tova".

Meg kell említenem így első nekifutásból, hogy egyszerűen félelmetes mennyire más világ ez a Bolívia mint az eddig látott dél-amerikai országok. Az emberek öltözetét, viselkedését, szokásaikat, vagy egyszerűen csak a mindennapi - szemmel lárható - életet figyelve úgy érzed, mintha visszaléptél volna 100 évet. Furcsa de csodálatos és érdekes.

Uyunit elhagyva egy másik jellegzetes bolíviai szokásra lettünk figyelmesek, mégpedig az eszméletlen mennyiségű szemét egyéni és egyszerű "tárolására". Az emberek egyszerűen csak fogják a szeméttel teli műanyag zacskóikat, kiviszik a város szélére és otthagyják. Hogy nem őrülnek meg az igénytelenségtől és a bűztől? Ahogy érzik, ők tudják... Nem sokkal indulás után bizonyosodtunk meg a már fent leírt feltételezésről, mikor láttuk, hogy a buszsofőr kiveszi a nylonzacskójából a banánfürtüket majd az üres zacsekot egy laza mozdulattal a ablakon kívül helyezte. Nice. Hajrá természetvédelem és Greenpeace.

Az Potosiba vezető út nagyon szép volt. Hatalmas hegyeken másztunk keresztül, hegyre fel, völgybe le, zötyögés az aszfaltozatlan murvaúton. Ugyan csak 1 hivatalos megálló volt a 6 órás útba iktatva, a sofőr természetesen ennek ellenére minden buszt leintő utast felvett. Amikor már nem volt szék, akkor a vezetőfülkébe (ami sokkal nagyobb mint otthon, ugyanis itt az első 2 méter a buszból a vezetőnek le van választva) ültek a sofőr mellé. A rádióból a buszvezető "kedvencei" szóltak, néha rádió néha kazetta és attól függően, hogy a busz mennyire rázkódott a murvás úton és ez mennyire keltett zajt a buszban hangosította és halkította a hangerőt állandó jelleggel. Ettől majdnem hülyét kaptam egy idő után. A táj odakint továbbra is gyönyörű volt, lámacsaládok és kóbor csacsik tömkelege bóklászott és legelészett az út mellett. Délután fél 1 lehetett amikor megálltunk egy "étterem" mellett rövid pihenőre. Az egész komplexumban csak annyi volt az érdekesség, hogy nem volt WC-je, így a kis- és nagydolog elvégzésére a viskó mögötti bokrokra mutogatott az egyébként nem túl kedves személyzet. 20 perc után továbbindultunk.

Egyre több utast vettünk fel (néha a puszta, a semmi közepén intették le a buszt, hogy hogy kerültek oda ezek az emberek, az nem derült ki számomra), így az egyébként is szűkös hely még kisebb lett. Ez csak azért gáz, mert engem semmi nem idegesít jobban mint az, ha az aurámba valaki belép. És itt benne voltak vagy öten. Ááááááááááááááá. Az út egyébiránt annyira kacskaringós volt, hogy egy idő után teljesen elvesztettem az irányérzékemet és már fogalmam sem volt, hogy merre megyünk. Aztán egyszer csak megálltunk. Előttünk egy tábla, hogy "vigyázat, emberek dolgoznak", majd egy hatalmas bulldózer és egy 2 méteres kőtömeg az út közepén. Azt egyébként még nem említettem, hogy az említett útszakasz (Uyuni - Potosí) szinte végig egy sávos és nincs leaszfaltozva temészetesen, s ha két autó jön egymással szemben, akkor az egyik az út szélére lehúzódik, amíg a másik autó elhalad. Na most. Az egysávos "autópálya" egyes helyeken korlát nélküli 50 méteres szakadék mellett megy el, így 2 busz egymás melletti elhaladása elég komoly mutatvány. Az út közepén bulldózer által ide-oda tologatott kőtömeg így nem volt valami bizalomgerjesztő látvány. Kb. 15 percet időztünk, amíg a markológép az út szélére és a domboldalra taszította le hatalmas szikladarabokat, majd ezt elvégezve félreállt, s elhaladtunk "továbbfele". Délután fél 4 lehetett mire végre megérkeztünk Potosí-ba.

Potosítól annyit érdemes tudni, hogy a világ egyik legmagasabban fekvő városa (legalábbis a legmagasabban fekvő ekkora város), 4070 m magasságban ül. A gyarmati időkben Dél-Amerika leggazdagabb városa volt a környéken bányászható hatalmas ezüstkészletek miatt. Mára már csak egy egyszerű kis bányaváros kellemes hangulattal és egy csomó szegény emberrel. Építkezési stílus szempontjából sok régi kolóniális épület, zöld terek és szűk utcák teszik a városképet jellegzetessé. Érkezés után fogtunk egy taxit, beirányultunk a belvárosba ahol az előre kinézett hotelben sajnos már nem volt hely, így kb. fél óráig sétáltunk körbe-körbe, mire találtunk egy árban és színvonalban elfogadható helyet. (25 boliviano / éj) A ciki ezzel a szállóval kapcsolatban annyi volt, hogy először is csak reggel volt melegvíz, a szobákban nem volt áram (a konnektorokban) valamint éjfélkor kapuzárás volt és utána se ki se be. Viszont a belvárostól 2 utcányira volt, így itt maradtunk.

Lecuccolás után Mike-kal azonnal elmentünk pénzt kivenni, majd Mike Footprint nevű útikönyvét követve a belváros egyik melegen ajánlott, hatalmas adagokat szervírozó és megbízható éttermébe mentünk megtömni a majmot. Az adagok tényleg hatalmasak voltak, s farkaséhségünk ellenére is otthagytuk a tálon a kaja felét. Nem gondoltuk volna, hogy ez pont Bolíviában fog velünk megtörténni. Az este folyamán még interneteztünk és sétáltunk egyet, majd éjfél előtt nem sokkal "hazatértünk" és bealudtunk mint a barna maci.

Potosí: A bánya- és múzeumlátogatás napja
2004-04-17
Reggel 8 előtt keltünk nem sokkal. Nem akartuk az egész napot átaludni bár az sem lett volna rossz ötlet. Pontos terveink nem voltak, hogy mit hogyan fogunk csinálni de fél 9-kor a hotelünk tulajdonosának ajánlatára már ki is alakult a napi program. Délelőtt bányavizit, délután múzeum. Dög. Le is fixáltuk gyorsan ezt a tervezetet, a hoteles néni felhívta a bányász idegenvezetőt, becsaptunk egy bolíviai reggelit a szomszéd utcában, majd 9 után pár perccel már a bánya felé "száguldottunk" kb. 10-en plusz 2 idegenvezető. A 4 órás túra 40 bolivianoba került plusz vennünk kellett "coca" levelet és üdítőt a bányászoknak. A város talán legmagasabb pontján pár percre a bányától megálltunk egy raktárépületnél, átöltöztünk a bányatúrát üzemeltetők által rendelkezésünkre bocsátott bányászöltözetbe, felvettük a gumicsizmát (épp hogy jó volt a lábamra - 47-es) és a speckó védősapkát a lámpával a tetején, tömtünk az arcba mi is egy kis kokalevelet, majd visszaültünk a minibuszba és elidultunk a bányába.

Mint már említettem, Potosí létezésének alapja a bánya. Ma már nem termelnek annyi mindent itt mint anno, de még mindig van ezüst, cink és egyéb ásványokból egy csomó és a várost körülvevő kisebb-nagyobb bányákban naponta kb. 6000 bányász bontja a "falat". Idegenvezetőnk egy harmincegynéhány éves helyi pofa volt, Osvaldo, aki ez elmúlt néhány évben megtanult egész jól angolul a turisták és önszorgalom révén, így ő csak minket hármónkat vezetett a sötétségen. A bányához való érkezés után azonnal immedias res effekt volt, habozás nélkül bedzsaltunk vagy 1 km-t a bánya belsejébe. Az első fél órában két bányász küzdelmét figyelhettük meg, amint a kb. 70 kilós fúrót 1-1,5 méter mélyen fúrták a sziklába. Ezek után elmentünk megnézni "Tio" szobrát (Tio = Nagybácsi), aki a bányászok védelmezője. Tio-hoz minden nap betérnek szinte, visznek neki kokalevelet és cigarettát, hogy védelmezze a bányászokat. A Tio-val való kellemes "találkozás" után visszamentünk az első tett színhelyére, hogy fültanúi lehessünk egy dinamitos robbantásnak. Az van ugyanis, hogy a fúrósgyerekek nyomatnak kb. 15 "lukat" a sziklába, majd ezeket a lukakat ammónium nitráttal teletömik középen egy dinamitocskával, aztán "ereszd el a hajamat". Állítólag rutinmeló és egyáltalán nem veszélyes de hogy ez csak a turisták etetése azt nem tudom. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy hegy gyomrában a robbantás teljesen veszélytelen lenne. Megnéztük tehát, hogy a srácok hogyan helyezik el a dinamitot a furatokban és gyújtják meg a kanócot, majd kb. 50 métert eltávolodunk az ominózus sziklafaltól. Vártunk 1-2 percet majd megindultak a robbanások. Állítólag az ammónium nitrát okozza a robbanás hatalmas erejét, meg kell hogy mondjam, hogy még 50 méterről is "majd levitte" a fejünket a detonáció. Kb. 10 egymást követő kisebb-nagyobb detonációnak lehettünk fültanúi. Érdekes élmény volt és egy kicsit félelmetes is, őszintén belvallom. Hogy végül is aztán mi lett a munka eredménye, azt nem mutatták meg nekünk. Az ezt követő másfél órában még 2 különböző fúráshoz vitt el minket Osvaldo, a legmélyebb kb. 2,5 km-re volt befelé a hegy gyomrocskája felé. Az utolsó bányaüreghez 4 különböző létrán kellett felmásznunk egy kb. 1,5 méter átmérőjű üregben, na ez már tényleg eléggé klausztrofóbbá tett. Alig vártam, hogy befejeződjön a túra. Pláne, hogy az összes turista közül én voltam az egyetlen akinek az egyik csizmája lyukas volt, így az utolsó 1 órában végig a sárban totyogtam. Murphy, grrrrrrrrrrr.

Összegezve annyit tudok mondani a bányalátogatásról, hogy érdekes és aki nem szenved klausztrofóbiában az nézzen meg egy ilyet. Ha másért nem azért, hogy értékeljük az asztal mellett ülő napi 8 órás munkánkat. Az egyetlen kellemetlenség csak az átlagosan 1.75-ös belmagasság, ami egy 2 méteres csávónak mint amilyen én vagyok eléggé el tudja szúrni az egyébként érdekes kirándulást. A bányában töltött 2 órán keresztül ugyanis csak akkor tudtam kiegyenesedni, amikor valahová leültünk. A bányászok nagytöbbsége tanulni nem akaró emberekből kerül ki Potosíban és annak ellenére, hogy a város évszázadok óta ebből és, a bányászok nagytöbbségét lenézi a nép. Egyesek elképesztő és veszélyes körülméynek között dolgoznak és mindezért a legjobbak 1300 bolivianot visznek haza. (Az kb. 160 USD). Ez nagyon jó kereset itt, az átlag bolíviai 475 boliviánót keres havonta. (60 USD). A bányászok a hatalmas munkát állandó kokalevél szopogatással töltik, ami nem csak a magasság ellen, hanem a fáradtság és éhség ellen is kiváló általában. Átlagos életkoruk 45-50 év. Nem egy álommunka (egyszerűen elképesztő, hogy így is tudnak egyesek élni - LE A KALAPPAL a bányászok előtt), de sokaknak errefelé nem marad más választása, pláne ha nem akarnak tanulni. A bányatúránk röviddel du. 1. előtt ért véget és hálát adtam az Istennek, hogy nem ide születtem. Ezzel azt hiszem nem voltam egyedül.

A városba visszaérkezés után ismét elmentünk a már előző nap "bejáratott" étterembe, majd kellemesen megebédeltünk. Ezúttal csak fél adagot rendeltünk, ami pontosan akkora volt, mint a legtöbb helyen egy egész adag. Du. 3 után Mette-vel meglátogattuk a Potosí főtere mellett található "Casa de la Moneda"-t (magyarul pénzverde), ami Bolívia legnevezetesebb múzeuma. Mákunk volt mert 3 előtt 2 perccel érkeztünk és pont 3-kor indult egy idegenvezetős múzeumlátogatás angol nyelven. Stenk. A túra kb. 1,5 órás volt és rengeteg érdekességet megtudtunk a gyarmati idők pénzverési technikáiról, a középkori pénz (érme) hamisításról és arról, hogy Potosí mint ezüstváros mekkora szereppel bírt évszázadokon keresztül az ország gazdasági életében. Nagyon érdekes volt a múzeum és csak egy húszas volt a beugró. Múzeumlátogatás után összefutottunk Mike-kal, interneteztünk egy kicsit a változatosság kedvéért, majd elmentünk a központi buszpályaudvarra megvenni a jegyet a másnapi buszra Sucre-be.

Az este folyamán még a főtéren megvacsoráztunk, majd fél 10 környékén én egyedül visszatértem a szállásunkra, hogy megírjam végre az 1 hete nem frissített naplót. Alvás valamikor éjfél után.

Városnézés Potosí-ban és továbbindulás Sucre-ba
2004-04-18
Reggel viszonylag sokáig lustiztunk Mike-kal. Erre a napra már csak Potosí körbesétálása maradt, s mivel a buszunk Sucre-ba csak délután 5 körül indult, ezért volt időnk mindenre kényelmesen. Lassan, szépen (ahogy a csillag megy az égen) összepakoltunk, majd kifizettük a szobát. Hátizsákjainkat a hotelben hagytuk, majd 11 óra körül elindultunk városnéző túránkra ketten. (Ann ezen a reggelen Oruro felé vette az útját, Mette meg még aludt.) Első lépésben gyorsan becsaptunk egy (bolíviai) reggelit a sarkon túli Cherry nevű egységben, hogy legyen energiánk a mászkáláshoz, aztán tényleg nekiindultunk.

Potosí egy hegyek közötti völgyben fekszik, s magasabb pontjairól csodás kilátás nyílik a városra. Én szívem szerint a Cerro Rico tetejére másztam volna fel (aminek gyomrában a bányát néztük meg), de ez a dombocska csak több kilométeres autózással "mászható meg", ilyen sokat gyalogolni meg nem volt kedvünk fölfelé ekkora tengerszint feletti magasságban. Így aztán a jóval alacsonyabb másik kilátópontra mentünk (aminek a nevét sajnos nem tudtam meg). Itt egy nemrég épített kilátótorony figyel, ami ugyan még nincs teljesen kész de már fel lehet menni a tetejére ha épp van ott valaki (munkás). Mivel nincs kész a kilátó teljesen, így a helyiektől nem kérnek érte pénzt, de minket gringókat azért leszedett a manus 3 boliviano / fő-re. Nice. A kilátás egyébiránt csodálatos volt a városra és a környező hegyekre. Potosí építkezési stílusa főleg a gyarmati időkre emlékeztető, tele van patinás házakkal, sarokerkélyekkel és középkori templomokkal. Negyed órás bámészkodás után lemásztunk a toronyból, majd elindultunk a piac felé. Vasárnap lévén hatalmas nyüzsgés volt Potosí piacán - ezt már a toronyból is láttuk - , így úgy döntöttünk bemegyünk a közepébe és "bevizsgáljuk". Legnagyobb meglepetésünkre egyetlen turistával sem találkoztunk, ami nagyon pozitív, mert így sokkal autentikusabb volt az élmény.

Maga a piac olyan mint az összes többi. Rengeteg emberke árulja a ruhát, szórakoztató elektronikai cikkeket, zöldséget, gyümölcsöt stb. Számunkra elsősorban a helyi emberek voltak fantasztikusak. Félelmetes, hogy mennyire másak a bolíviaiak, mint az eddig látott népek. (Tettem fel egy jópár képet csak emberekről a fényképalbumba). A vásárban főleg nők árulják a szajrét, hogy a férjuraik mit művelnek ezidőtáj, az nem derült ki még a számunkra. Kb. 1-2 órát sétálgathattunk a tömegben és mondanom sem kell, nagyon megnéztek bennünket. Néhányan mogorván néztek ránk de a többségük elmosolyodott, ha mi is "dobtunk nekik" egy mosolyt. A belvárosba fél 3 körül értünk vissza nagyon éhesen, így azonnal a "szokásos" éttermünkbe mentünk és jól teletömtük a pocit. Ezek után még sétáltunk egy rövidet, majd 4 körül visszatértünk a szállásra a cuccainkért és nem sokkal később eltaxiztunk a buszpályaudvarra.

Hát, a buszpályaudvar is egy sztori. Az egyes társaságok alkalmazottai (ügynökei) hatalmas hangon üvöltik az egyes célállomásokat, s az indulási időpontot. Néha szinte "kiabálás csata" folyik, olyan szinten megy a "reklámozás". Teljesen jópofa. A mi buszunk az Emperador nevű cég Mercedes kisbusza volt (20 évvel ezelőtti modell), aminek a tetején lévő csomagtartójára dobtuk fel a hátizsákjainkat. Indulás előtt még 1-2 helyi kisgyerekkel szórakoztunk, akik közül az egyik még a buszra is felszállt és "borravaló" reményében 10 percig ordenáré hangon óbégatott valami helyi mondókát. 17.20-kor aztán végre elindultunk.

A Potosí-Sucre útvonalat összekötő szakaszon természetesen rengetegen szerettek volna Sucre-be "velünk" menni, így a busz eleinte kilométerenként állt meg, hogy felvegye az újabb utasokat. Ennek köszönhetően egy idő után teli lettünk, no hely és no levegő. Hát, nem volt életem legkellemesebb útja, de szerintem ennél még lesz rosszabb is. A buszsofőr nyomta neki mint a meszes de hál' Istennek az öreg Mercit jól rakták össze, így gond nélkül megérkeztünk este 8-ra a 150 km-re lévő Sucre-ba.

Hátizsákjaink "begyűjtése" után beballagtunk a központba és kivettünk egy 3 ágyas szobát egy főtérhez közeli diákszállóban. Az este folyamán még elmentünk egyet pizzázni, majd föltöltöttem egy csomó képet a weboldalamra. Éjjel 1-re értünk vissza és jól lepihentünk.

Folytatás: Sucre (2004.04.19. - 04.20.)