San Pedro de Atacama (és az Atacama-sivatag)

Búcsú Argentínától, irány San Pedro és az Atacama-sivatag Chilében
2004-04-11
Az óra reggel 6-kor ébreszett bennünket. Már előző este összepakoltunk nagyjából, így indulás előtt egy gyors frissítő fogmosásra volt már csak szükség. A hostelünk recepciósa hívott nekünk egy taxit és 6.45-re már a buszpályaudvaron voltunk. A maradék argentín pesoinkat gyorsan elemózsiára váltottuk, majd 7 után pár perccel elindultunk San Pedro de Atacama irányába. A buszállomáson összefutottunk Mette-vel, a dán lánnyal, akivel 2 héttel korábban Pucónban (Chile) is egy diákszállóban laktunk. (Kicsi a világ ismételten, ugyi.) Indulás után nem sokkal elpilledtünk és legközelebb Jujuyban ébredtünk, ami a buszunk utolsó argentínai megállója volt. Röviddel 10 előtt már az Andok irányába repesztettünk.

A változatosság és a "poén" kedvéért a Gemini chilei busztársaság busza maga volt a tragédia. Kényelmetlen ülések és baromi kis hely a lábaknak, amiből nekem ugye elég hosszú nőtt. Egy ideig morgolódtam, aztán rájöttem, hogy nincs túl sok értelme. Ez van és kész. Fél órával a jujuyi indulásunk után egyszer csak megálltunk. A buszsofőrök félmeztelenre vetkőztek és bemásztak a busz alá. Kiderült, hogy valami fékkel kapcsolatos probléma van és ezt még mielőtt magasabbra másznánk, meg kell oldani. A kezdeti 5 percnek hitt "mókából" egy másfél órás egyhelyben állás lett, aminek a felében szerintem a sofőrjeink sem tudták, hogy mi lehet a baj. Aztán egyszer csak jót mosolyogtam, amikor az egyik "kibányászott" eldobásra megérett gumialkatrész oldalán megláttam egy barátságos "Made in Hungary" feliratot. Mondom, ez nice! Aztán végül nem ez volt a probléma, mert valamit még melegíteni meg égetni is kellett. Lényeg a lényeg, a végén kisilabizálták a srácok, hogy mi a bibi és déli 12 előtt egy picinkével már ismét úton voltunk.

Az első 1-2 óra egész tűrhető volt, bár a sok kanyargástól egy idő után mindenki elkezdett szédelegni. Egyre feljebb és feljebb jutottunk, ami az oxigéncsökkenés miatt előbb utóbb egy fejfájós társaságot eredményezett. Az első 1 óra után lehettünk, amikor megláttuk az első sóstavat. Hatalmas fehér kiszáradt síkegyenes meder ami a kék éggel egy csodálatos kontraszban állt. Ez az Andok egész más volt, mint Mendoza és Santiago de Chile között 10 nappal korábban. Kietlen és kopár. Mindazonáltal csodálatos volt csak a szokatlan magasságtól ne fájt volna a fejünk. Délután 2 óra lehetett, amikor valahol az Andok közepén megálltunk egy étteremben ebédelni. A kaja felejthető volt de legalább benne volt a buszjegy árában, így nem kellett pluszt fizetni érte. Az ebéd befejeztével elfogyasztottunk egy üveg cafayatei cabernet sauvignon vörösborocskát, amit még 2 nappal korábban kaptunk Mike-kal attól az ausztrál pártól, akiknek a bringáját helyrepofoztuk a Cafayate szurdok közepén. A bort harmadmagammal pusszantottam be, Mike és egy buszon a megismert ugyancsak angol srác, Paul társaságában. A kajaszünet kb. 45 perc volt, utána ismét útnak eredtünk.

Egyre feljebb és feljebb mentünk még mindig, aztán egy idő után megjelent a másodsofőr és "egészségügyi" zacskót osztott szét az utasoknak. Ez nem volt túl jó jel... Az egyik mellettünk ülő argentín néni "coca" levelet ajánlott fel szopogatásra a magasságbetegség ellen, s örömmel éltünk az ajánlattal. A "coca" növényt egész Bolíviában majszolgatják a helyiek, mert a 3500m-es magasságban rengeteget segít a fejfájás és egyéb fizikai kondícióbeli problémák ellen. Erről persze majd ha Bolíviába értem még írok majd hosszabban de mindenesetre érdekes volt a "coca" levéllel való első találkozás. Olyan teaíze volt, érdekes de nem kellemetlen. A cocaszopogatástól függetlenül volt egy kis émelygő érzésem, de lehet, hogy a coca nélkül még rosszabb lett volna. Amint feljebb jutottunk az út egyre borzasztóbb lett. Egy idő után már úgy rászkódott a busz, hogy azt hittünk lesz szerencsénk viszontlátni a bort és az ebédet is. Ráadásul a légkondi sem működött, nyitható ablakok meg nem voltak a buszon. Szóval ciki volt. A természet odakint csodákat "művelt" de bent a buszban cudar élet folyt. Kb. fél 5 felé járhattunk mikor elértük az argentin határállomást. Itt végleg "kipecsételtek" Argentínából. A határállomáson megtudtuk, hogy már több mint 4200 m magasságban vagyunk. Nem is csoda, hogy tiszta kába voltam. A határátkelő után még vagy fél óráig felfelé mentünk, a legmagasabb ponton elértük a közel 4900 m-es magasságot. Itt már tényleg majd szétdurrant a fejem. Aztán meg lefelé menetelben lettem elég ramatyul mert ott meg az újabb kanyargások és folyamatos fékezések fárasztottak le agyilag.

A táj odakint maga volt a csoda. 6000 méter magas vulkánok, kiszáradt bokroktól sárgásan fénylő mezők, hatalmas kopár hegyek, melyek a lemenő napban egyre vörösebb színűkkel ragyogtak, s mindezzel kontrasztban az egyre sötétebb kék ég. Furcsa kettősség volt ez az utazás. Egyfelől a zötykölődés és rázkódás valamit a magasság okozta émelygés, másfelől pedig a szokatlan és még soha nem látott gyönyörű, holdbéli táj. Néha nem tudtam, hogy mit érezzek. Legszívesebben sírtam volna, mert néha annyira fájt a fejem, másfelől viszont ámulattal bámultam a körülöttünk lévő mesebeli természetet. Nem sokkal San Pedro előtt értünk a 5960 m magas Licancabur vulkánhoz, mely a lemenő napban úgy nézett ki, mint egy festmény. (Nem tudom leírni Jókai választékosságával, így inkább a fényképalbumban elhelyezett fotóra hivatkoznék...) Chilei idő szerint este 8 óra lehetett, amikor megérkeztünk San Pedro határába, a hivatalos Chilei határállomáshoz. (A tényleges chilei határ már az Argentín ellenőrzőpont után 1-2 km-rel elkezdődik de a határállomást a 150 km-re lévő San Pedroba tették. Ha valaki átjön a határon fent az Andok közepén, úgyis csak ide tud kilyukadni.) Kb. fél óra alatt lezavartuk a papírmunkát, majd fogtunk a hátizsákjainkat és négyesben (Mike, Paul, Mette és én) besétáltunk a városba.

Rövid kérdezősködés után találtunk is egy hostelt (ami ugyancsak Licancabur névre hallgatott), majd lecuccolás és rövid pihi után elindultunk vacsi után. Közvetlen bendőboldogítás előtt még lefoglaltunk 2 túrát a legfelkapottabb Colque nevű utazási irodában. Az egyik túra egy másnapra szóló naplemente túra a közeli "Hold völgyében", a másik pedig a híres "Salar de Uyuni" 3 napos jeeptúra, ami mindenféle lagúnák és sóstavak érintésével jut el San Pedroból a bolíviai Uyuniba. Szerencsére nem volt túlfoglalás, így minden foglalást seperc alatt elintéztünk. Ismét van tervünk!!!! Ez néha tökjó érzés. Általában fogalmam sincs, hogy mi lesz 1-2 nap múlva. Eme boldogító érzés kíséretében ültünk be vacsizni. Indításnak "Pisco sour"-t nyakaltunk, ami chile egyik legkedveltebb koktélja, majd rendeltünk finom kis spaghettit és egy üveg chilei sauvignon blanc-t, ami ugye édes fehérborocska. Az első kör pisco sourt követő második kör, plusz az üveg bor megtette hatását, így a tésztát már elég vörös fejjel fogyasztottunk el. Sajnos nem vettük figyelembe az árak Argentínához viszonyított drasztikus emelkedését, így a vidám vacsorát fejenként 9000 chilei pesóból úsztuk meg, ami kb. 3600 Ft. (ha jól számolom.) Mike és Mette még elmentek vacsi után egy kicsit az egyik helyi bárba de én már alig bírtam magam vonszolni ekkor (fáradtság+pia), ezért hazatértem és beájultam.

Utolsó nap Chilében: San Pedro és az Atacama-sivatag csodái
2004-04-12
Az éjszaka hihetetlenül száraz volt. Többször felébredtem arra, hogy szinte vattát köpök. Nem volt mit tenni, ittuk a vizet, mint a gödények. Reggel 9 óra körül ébredt meg a csapat. Egy frissítő zuhany után összeszedelődzködtünk, majd elmentük reggelizni a "főutcára". Egy hatalmas sonkás sajtos szendvicset burkoltunk és nagyon jól esett. Reggeli közben pedig kitaláltuk a napi programot.

San Pedroról annyit kell tudni, hogy kb. egy 3000-es lélekszámú falucska észak Chilében, ami az elmúlt években vált a gringók útvonalának egyik jelentős állomásává, ennek következtében egyre több az utazási irodák és a turistacsalogató attrakciót hirdető ügynökségel száma. Mondanom sem kell, a falu úgy néz ki mintha 200 évvel korábban lennél, minden hulla lepattant, csak a főtér van lekövezve, még a főutcának számító "sugárút" is tiszta homok, a házak fele homokkőből készült. San Pedro földrajzi paramétereivel kapcsolatban említésreméltó, hogy 2440 m magasságban fekszik az Atacama-sivatag északi végében a Salar de Atacama (Atacama-sóstó) csücskében, és mellesleg a világ legszárazabb vidéke. Írd és mondd, ezen a helyen 250 (kettőszázötven) éve nem esett egy csepp eső sem, az összes vizet a földből szedik fúrással + egyéb természetes forrásokból. Egyszerűen elképesztő. Errefelé szinte SOHA nincs felhő az égen, állandóan ragyog a tűző nap. Napközben a hőmérséklet 30 fok feletti, éjszaka viszont 0-10 között mozog. Télen ez még szélsőségesebb. Szóval hihetetlen egy kis oázis. Ezek miatt a földrajzi kellemetlenségek miatt és az egyre felkapottabb státusz miatt az elmúlt néhány évben Chile legdrágább helyévé nőtte ki magát, az árak némely helyeken amerikai és angol árakat közelítenek. Vigyázni kell tehát, hogy hátizsákosként ne ragadj itt tovább, mint 1-2 nap.

Szóval a napi program. Mivel du. 3 utánra már befoglaltunk egy naplemente túrát, így néhány óránk maradt a környék felfedezésére. Mások és az útikönyveink szerint is az egyik legjobb módszer a biciklizés errefelé, így hát reggeli után egyből a diákszállónk tulajdonosa által ajánlott kölcsönzőbe mentünk és 2500 pesoért fejenként kivettünk 4 bringát. Indulás előtt vettünk még egy kis vizet, majd informálódtunk, hogy mit merre hogyan, aztán nekivágtunk. A látogatásra kitűzött helyek nem voltak túl messze szerencsére, így a rendelkezésre álló 3-4 óra hossza nem tűnt túl kevésnek. Először a környék legnevezetesebb inka romvárosát, a San Pedrotól 3 km-re található "Pukará de Quitor"-t néztünk meg, majd az onnan ugyancsak 3 km-re lévő "Quebrada del Diablo"-t, ami egy viszonylag szűk 7 km hosszú szurdok. Idő hiányában nem mentünk végig az egészen csak az első néhány km-en de már az is óriási élmény volt. Időnként úgy éreztük, mintha valami földönkívüli tájon keveregnénk. Az inka romváros is érdekes volt egyébként, de ott főleg a kilátás volt csodás, ugyanis a romok egy kb. 2-300 m magas hegy oldalában vannak, ahonnan a környékre csodás panoráma nyílt. Az összesen (oda-vissza) kb. 20 km-es bringatúra helyenként egy ismeretlen forrásból származó patakocskát keresztezett, s az izomból történő biciklizést néhány helyen pancsipancsi tarkította, amikor is nyakig vizesek lettünk. Mivel a nap százágra ragyogott, ez nem okozott persze problémát.

Du. fél 3 előtt visszaértünk a bringázásból, azonnal leadtuk a bicikliket, pihentünk egy fél órát, majd elmentünk a Colque Tour-hoz, hogy elindítsuk az esti programot. Kicsit későn értünk az irodához, már majdnem lekéstük a buszokat. Valamilyen félreinformálódás miatt azt hittük, hogy 4-kor indul a túra, közben meg 3-kor indult. Még jó, hogy "időben" oda akartunk érni. A San Pedro környékén található összes látnivaló közül talán ez kiruccanás a legnépszerűbb, ez pedig a kb. 5 km. hosszú "Valle de la Luna", azaz a Hold völgye túra. A völgy érdekes sziklaformációi napközben is érdekes látványt nyújtanak de naplementekor a lemenő nap vörösre festi az egész völgyet és ez felejthetetlen látványt nyújt. A Hold völgye előtt még elmentünk 2 kilátópontra, valamint a "Valle de los Muertos" (Holtak völgye)-ben tettünk egy fél órás sétát. Mint minden más ezen a környéken, ez is óriási élmény volt. Érdekes formájú homokkő formációk és egy teljesen szokatlan, sivatagos holdbéli táj.

Kb. 3/4 5 lehetett, mire a Hold völgyébe értünk. Nemzeti Park lévén 1500 pesos beugrót kellett leperkálni, aztán "bevágtattunk" a völgy közepébe. Itt megvizslattunk egy két fainságot, nevezetesen érdekes sziklaformációkat és egy kisebb sóbányát. Ez kb. 1 órába telt, majd visszakocsikáztunk a már korábban elhagyott homokdűnés részhez, aminek tetején van az ominózus naplemente csodálás. A dűne megmászása elég fárasztó volt de megbírkóztunk vele. A naplemente csodálatos volt de főleg a nap által egyre vörösebbé váló völgy látványa volt lenyűgöző, annál is inkább mert a távolban lévő kisebb-nagyobb hegyek takarása miatt nem is lehetett látni, hogyan tűnik el a vöröslő nap a horizonton. A nap elszunnyadása után lerohantunk a hatalmas homokdűne oldalán vissza az autóhoz. Na, ez egy hatalmas buli. Amikor az ember egy puha homokon fut lefelé és a lába minden egyes lépéssel belesüpped a homokba, juuuuuuujjjj, az annyira frankóóóóóó. Csak rohansz, rohansz, közben a puha homokba belesüppedve és abból továbbugorva úgy érzed, mintha egy rugalmas szivacson szaladnál. Nagyon nagy stenk. :) A völgy aljába érve visszaszálltunk a túramikrobuszba és visszadzsaltunk San Pedroba.

Visszaérkezés után azonnal kifizettük a másnap induló 3 napos túrát (fejenként 65 USD, ami móka+szállás+kaja egyszerre, vagyis nagyon baráti ár), majd vettünk egy két apróságot az útra és visszatértünk a hostelbe. Itt 1 órát heverésztünk, majd lezuhanyoztunk és elmentünk vacsorázni. Még napközben a bringatúra alkalmával találkoztunk 1-2 angol lánnyal, akikkel Paul még Rióban bulizott a karnevál idején, aztán meg Buenos Airesben és Sanitagoban futottak össze, így már nem csak 4-en, hanem 7-en mentünk kajcsizni és az utolsó chilei pesoinkat elkölteni. Kellemeset pizzáztunk az egyik főutcán lévő étteremben, majd este 11 körül hazatértünk és bealudtunk.

Ennyi volt Chile, sikerült ezt az országot is "letudni", s az ország legdrágább városkájával koronázni az összesen (3 részletben) itt töltött 2 hetet. Irány a Salar de Uyuni és Bolívia!!!

Folytatás: Érkezés Bolíviába