Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Merida
Los Llanos
Maracay & Choroni
Caracas
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Maracay, Choroni és Puerto Colombia

Egy "dögös" nap Maracayban
2004-07-22
Reggel arra ébredtem, hogy lázas vagyok mint atom és semmi erőm mozogni. Ígyhát nem is mozogtam, hanem csak feküdtem és azon gondolkodtam, hogy akkor most mi van. Mármint azon kívül, hogy beteg vagyok. Egy picit morgolódtam de aztán ehhez sem volt sok erőm, így elkúsztam a táskámig, előhalásztam egy lázcsillapítót (hajrá Rubophen), majd elgyengülve lenyeltem azt és újból elpilledtem. 11 körül újra megerőltettem magam és kinyitottam a szemeimet de nem sok eredménnyel, mert azok bizony visszacsukódtak. Mivel nincs lázmérőm, így fogalmam sincs, hogy milyen magas lehetett a lázam de mivel szinte semmi energiám nem volt mozogni, ezért gondolom eléggé. Gondolkodtam, hogy vajon hol kaphattam el ezt a fránya pumuklit és arra jutottam, hogy valószínűleg a Barinastól-Maracayig jövő buszon, hiszen azon sokszor jeges lábakkal szálltam le egy-egy pihenő megállóban, s a fejemre is sarkvidéki hideget fújt a légkondi. Hogy a kutya mindenségit! Általában beöltözök egy hosszabb útra de ez alkalommal ismét elfeljtettem én kis feledékeny balfék.

Na mindegy, szóval egészen délutánig pihentem, aztán elhatárzoztam, hogy mivel egyedül vagyok és senki nem ismer egész Venezuelában - na jó, a lufthansás csajok de ők Caracasban voltak, meg Harry Meridában (szevasz) - magamnak kell valami elemózsiát szerezni, különben nemcsak a magas láz hanem az éhség is meggyilkú. Ezért aztán nagy nehezen lekúsztam egy közeli étterembe és bekaptam egy napi menüt. Nem volt rossz, egész jól esett. Az egyetlen dolog amit nem értettem, hogy az étteremben dolgozó 5 lány miért mosolygott rám olyan kedvesen, amikor úgy néztem ki mint aki benéz. Azért örültem, hogy még ilyen állapotban is vonzónak találtak. Persze lehet, hogy csak azért néztek rám annyira, mert leírhatatlanul cikin néztem ki, de ezt az adott pillanatban nem bírtam eldönteni. Kaja után visszakóvályogtam a szobámba és folytattam a napi programot egészen este 6-ig, amikor is tévézni kezdtem vagy 2 órán át, aztán újból visszaaludtam. A lázam nem akart elhagyni, a végén már egész jól összehaverkodtunk. Csak ittam a vizet, mint egy teve, egyik litert a másik után. Hogy a nap pontosan mikor ért véget, azt sem tudom megmondani, de egy idő után elment a kép.

Egy dolgot biztosan tudok állítani. Betegnek lenni egy olyan országban tök egyedül, ahol senkit nem ismersz, az tutira nem fun. Esetlennek érzed magad és kész és ezen nem lehet segíteni. Csak azzal hogy nem leszel beteg és akkor nem kell ilyeneken gondolkodni... Könnyű ezt mondani mi?

Újabb eseménytelen nap Maracayban és este lecsorgás Choroniba
2004-07-23
Reggel a szokásosnál sokkal korábban, már 6-kor felébredtem na persze ez nem is csoda, mivel az egész megelőző napot az ágyban töltöttem semmittevéssel. Hogy meggyógyultam-e abban messze nem voltam biztos, viszont már reggel elég erőt éreztem magamban, hogy lesétáljak egy ismert sarki reggelizőbe és betoljak 2 narancslevet néhány sonkás-sajtos empanadaval az oldalán. Miután ez megtörtént és jóízűen belakmároztam, további pihenésre visszatértem a "lakosztályomba." A délelőtt nagy részét már nem alvással, hanem tévézéssel töltöttem, ami mégjobban felébreszett.

Aztán egy kicsit mégiscsak visszaaludtam, majd fél 2 magasságában kisétáltam az utcára, hogy felhívjam Jessica-t a hétvégi programmal kapcsolatban. Legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy nem a tervezettek szerinti szombaton, hanem még aznap jönnek ők is Caracasból Choroniba és ha gondolom felvesznek valahol majd útközben. Mondtam neki, hogy jó és majd a részleteket megbeszéljük de gyorsan vissza kellett rohannom, hogy akkor kijelentkezzem a szállodából. Ez meg is történt röpke 20 perc alatt, majd a nagy hátizsákomat hátrahagyva elmentem először ebédelni egyet a már előző napról ismert helyre (ahol ugyanúgy végig rám mosolyogtak a lánykák), majd visszahívtam Jessicát és megegyeztünk, hogy 5 óra magasságában felvesznek a központi téren, azaz a Plaza Bolívaron. A holt időben interneteztem egy kicsit, majd felvettem a csomagjaimat és elbandukoltam a megbeszélt Plaza-ra. Útközben még rácsörögtem Jessicára mégegyszer, aki sajnálattal közölte, hogy a hatalmas forgalom miatt még mindig Caracasban vannak (ami ugye 110 km Maracay-tól) de legyek türelemmel és várjak rájuk. És persze csörögjek egy óra múlva. Ezt megtéve és újból azt az infót kapva, hogy még mindig várjak azt mondatta velem, hogy ez nem oké, és közöltem a lányokkal, hogy ne vegyenek fel, majd én eljutok egyedül is Choroniba, mert úgyis van oda busz.

Kidzsaltam tehát a buszpályaudvarra és elkaptam egy negyed nyolckor menő buszt. Na ez a busz maga volt a móka. Először is mákom volt, hogy feljutottam rá, mert álló utasokat állítólag nem szállít (persze később szálltak fel álló utasok de az úgy látszik, hogy "más"...) és én voltam az utolsó ülőhely boldog tulajdonosa, másodszor viszont megszakadtam a röhögéstől közvetlenül az indulás után. Az egyébként igen öreg de fantasztikusan szépen felujított amerikai iskolabusz típusú távolsági buszban egy valószínűleg méregdrága hifiszerkó volt beépítve, ugyanis az úgy szólt, mintha egy diszkóban lennél. Olyan hangerővel nyomatták a srácok a zenét, hogy majd beszakadt a dobhártyám de ez csak akkor idegesített, ha gáz zenét nyomtak, egyébként nem. Indulás után még közvetlenül elmentünk megtankolni a gépet, majd elindultunk felfelé a hegyen. (Ja igen, erről sem írtam még eddig. Venezuelában a buszokat legalább annyira gyakran tankolják a pályaudvarról való kifutás után, mint előtte. Normálisnak azt vennéd, hogy már készen ál a busz egy hosszabb út előtt de ez koránt sincs így...) Mentünk tehát egyre feljebb és feljebb a véget nem érni akaró szerpentineken (ugyanis Maracay-t is hegyek határolják el az tengertől így előbb 450m-ról fel kell mászni kb. 900-ra aztán meg lecsorogni tengerszintre, ahol Choroni fekszik), a zene meg csak üvöltött az emberekkel együtt. Olyan volt az egész mint egy osztálykirándulás. Tök sötét, ablakon fúj be a friss szél, a hangszóróhegyekból meg tombol a salsa és az egész busz énekel. Haláli volt, néha egy-egy nótánál teljesen felvillanyozódtam. Aztán a hegyre felérve elindult a lefelémenet, ami meg 2x olyan hosszú volt mint előtte a felmenet és egyre csak kanyarogtunk, már azt hittem, hogy sose érünk Choroniba. Aztán este fél 10-re csak megérkeztünk.

Egy kicsit vártam a lányokra a megbeszélt pousada előtt de mivel nem jöttek, elmentem sétálni egyet a tengerpartra (a 30 kilós hátizsákommal a hátamon, hogy edződjek egy kicsit) majd újból rájukcsörögtem és megtudtam, hogy épp akkor futottak be ők is. Visszasétáltam tehát a találkahelyünkre s mivel a megbeszélt szálláshelyen nem volt hely, ezért körbejártunk egy párat, majd kiválasztottunk egyet a sok közül. Talán ez egy kicsit drágább volt, mint amire számítottunk de már mindegy volt. Venezuelában úgyis kicsit többet költök mint máshol, nincs mit tenni. Jessicán és Lorenan kívül megismertem egy Annie nevű német korombeli lányt is, aki Jessica meghívására érkezett Venezuelába 2-3 hétre. Első látásra még jófejnek tűnt, második látásra viszont elkezdtem aggódni, mert szegénykémből előbújt egy okostojás. Na mondom mindegy Ivikém, majd bólogatsz, osz kész, nem vitatkozol és megmarad a béke. Így is tettem... Szóval kivettük közel a tengerhez egy 4 ágyas szobát, majd elmentünk bekapni valamit.

Késő és komoly fáradtság lévén már nem akartunk tivornyázni, hanem nyugovóra tértünk egykettőre. Ez a nap is lement és végre már nem vagyok Maracayban.

Choroni: Puerto Colombia, felfrissülő nap a "paradicsomban" - 1. nap
2004-07-24
Szóval Choroni... Ez a városka sok másik apró településsel egyetemben a Henry Pittier Nemzeti Parkban található Maracay és a Karib-tenger között. Csodálatos környezetben fekszik az egész, hatalmas hegyek veszik körbe az egyes öblöcskéket, szóval a kolumbiai Sierra Nevadához hasonlóan itt is a tengerbe áznak a hegyek lábai, ezek azonban nem 5000m-ig emelkednek, hanem csak kb. 1000-ig. Tökéletes hely a kikapcsolódásra, maga nyugalom szigete a hely. (A sok turistát leszámítva, de a város zaja nagyon messze van ide.)

Az éjszakám nem volt túl nyugalmas mert az állandóan "megsülni" akaró lányok fullra tették a ventillátort, ami ráadásul még az arcunkba is fújta a levegőt. Egyszerűen nem értem, hogy az emberek miért nem jönnek arra rá, hogy ez nem jó a testnek. Na mindegy. Szóval állandó felébredések közepette reggel 8-ig voltam vízszintesben, majd szép lassan mindannyian összeszedelőzdködtünk és lementünk reggelizni. Az ugyanis benne volt az árban. Fincsi kis rántottát burkantottunk frissen facsart maracuja lével és kávéval. Az idő csodásan tiszta volt és tűzött a nap, szóval tökéletes idő volt a beach-elésre. Jessicáék kitalálták, hogy át kéne mennünk egy másik pousada-ba, mert ebben túl sokat fizetünk, így fél óra alatt kerestek egyet, ahová aztán át is cuccoltunk. Erről az utóbbiról kiderült, hogy egy berlini pacák tulajdona és ráadásul haverja a manus Annie, a német lány volt sofőrjének (barát). Annie ennek annyira megörült (???), hogy teljesen oda volt. Na meg hogy németül beszélhetett ismét (1 napja sincs, hogy Dél-Amerikába érkezett a hölgy, hmmmm), sajnos rá kellett éreznem, hogy Annie és én nem leszünk barátok. Nem szeretem a plázacicákat, nem tehetek róla. Na mindegy.

Nem is vesztegettük az időt sokáig, mindenki felöltötte a beach felszerelését és elindultunk az egész napos pihizésre. Útközben Jessica rám akasztotta a borzasztóan megfoghatatlan hűtőtáskát, mivel azt telenyomta sörrel és jéggel meg vízzel és ahhoz már túl nehéz volt, hogy cipelje. De persze én segítek, ez nem gáz, csak nem sok kedvem volt még strandra menet is cipekedni 10 kilót a vállamon (ezért még jó, hogy saját magamnak nem vettem semmit, mert akkor még nehezebb lett volna). Na mindegy. Szóval leballagtunk a Puerto Colombia központjától kb. 10 percnyire lévő valóban meseszép öbölbe, ahol a Playa Grande volt található. Sajnos az embertömeg iszonyú volt de mivel ez az összes caracasi és caracas környéki ember legközelebbi kikapcsolódóhelye, ezért ez érthető. Csak én nem szeretem a tömeget. Szerencsére még elég korán érkeztünk ahhoz, hogy kibéreljünk egy napernyős kis placcocskát 3 nyugággyal egyetemben, melyben a pihengetés nagyon kellemes volt. A hatalmas hőség miatt én nem akartam a vízben lubickolni, hanem csak az ernyő alatt üldögéltem és okosodtam Közép-Amerikából, azon belül is Panamából, ami ugye a következő állomásom lesz. Kicsit furán is éreztem magam, vagyis inkább erőtlennek. Azt hittem, hogy ez csak a nap de aztán később kiderült, hogy nem az volt. Pihiztünk tehát egész délután és élveztük a szép időt. Du. 3 óra felé azért csobbantam egyet a Karib-tengerben de nem esett jól a víz, egyszerűen fáztam benne, s ez már aggasztott. Fél 5 magasságában összeszedelődzkötünk és beültünk egy étterembe. Itt Annie kivételével mindannyian becsaptunk egy valamilyen sült tengeri halat, ami egész jó volt de én nem nagyon tudtam élvezni. Megmagyarázhatatlanul gyenge voltam pedig semmim nem fájt. Kaja után visszasétáltunk a hostel-be és persze a hűtőtáskát megint az én nyakamba akasztották a lányok.

Visszaérés után lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba. Nem volt kedvem sehova sem elmenni, csak pihizni akartam egyedül, nyugalomban. Sajnos egyre inkább rá kellett arra is jönnöm, hogy a lányok ugyan aranyosak, de az égvilágon semmiről nem tudok velük beszélgetni és ez gáz. (és aki ismer engem az tudja, hogy velem aztán lehet dumálni bármiről, nincsenek tabutémák sem). Az este hátralévő részében írkáltam a sztorikat a kis laptopomon, majd kb. éjfél lehetett, amikor elpilledtem aludni.

Choroni és visszaesés a betegeskedésbe
2004-07-25
Hajnalban arra ébredtem, hogy ráz a hideg mint az állat. Bevettem 1-2 lázcsillapítót de még így is időbe telt mire lejjebb ment a lázam. A lányok nagyon segítőkészek voltak és édesek, hozták a vizes rongyot a homlokomra. Ez a borzasztó állapot kb. fél óráig tartott aztán szép lassan lejjebb kúszott a hőmérsékletem, így visszaaludtam. Reggel persze továbbra is hullagyengén ébredtem, szinte mozogni alig bírtam. Mégis felkeltem és lezuhanyoztam, gondoltam attól majd jobban leszek. Hát, nem lettem jobban. Zuhany után visszafeküdtem és szép lassan ismét elkezdett rázni a hideg. Ez egyre erősebb volt, így - a sok sok különböző tea, gyümölcsé stb. ellenére, amivel próbáltam a szervezetemet átmosni - a lányok elhatározták, hogy elvisznek egy dokihoz. Komolyan alig éltem mikor beszálltam az autóba, úgy éreztem, hogy itt a világ vége. Negyed óra keresgélés után aztán megtaláluk a dokit, aki azonnal egy lázmérőt nyomott a hónom alá és ripsz-ropsz megértettem, hogy miért vagyok annyira rosszul. 39.9-en állt meg a hőmérő higanyszála. Szevasz. A doki kiderítette, hogy valami torokgyuszi kapott el, felírt egy erős antibiotikumot és lázcsillapítót, majd megkérte a nővérkét, hogy nyomjon a fenekembe egy lázcsillapító injekciót.

A doki után visszamentünk a szállásra és lefeküdtem pihizni. Az injekció megtette a hatását, kb. 20 perc múlva elkezdtem izzadni mint egy igavonó lócsorda, literszámra izzadtam ki magamból a ganyét. Jobban is lettem egy-kettőre. A lányok az irántam érzett szolidaritásból elhatározták, hogy még egy éjszakát Choroniban maradunk, de sajnos mivel már senkinek nem volt készpénze, ezért át kellett mennünk egy másik helyre, ahol lehetett kártyával is fizetni. Ez a hely szerencsére az utca túloldalán volt, így nem kellett magam sokáig vonszolni. Az átcuccolás után a lányok elmentek a beach-re napozni, én meg már egész jó állapotban végigtévéztem és pihiztem a délutánt.

Este 7-re visszaértek a csajok, hoztak nekem egy kis kaját, amit bepusziltam, majd végleg elpilledtem aznapra.

Folytatás: Caracas másodszor (2004.07.26. - 07.29.)



Home  - Napló  - Venezuela  - Maracay & Choroni

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)