Quito

Quito: Ügyintézés és ismerkedés a várossal
2004-06-02
Lindával reggel 9 után keltünk. Frissítő zuhany után lementünk reggelizni a társalgóba és egy zseniálisan frankó joghuros műzlivel indítottuk a napot. A napi programot nem terveztem sűrűre, mindössze a Kolumbiai Nagykövetségre akartam elmenni, hogy utánanézzek a vízumügyeknek. Kolumbia ugyanis az egyetlen ország, ahová az általam választott dél-amerikai országok közül magyar állampolgárként vízum kell. (Ezt a Külügyminisztérium weblapjáról már korábban kiderítettem.) Délelőtt 10.30-kor tehát igazán elindult a nap.

A térkép szerint a Kolumbia Nagykövetsége mindössze 10 percnyi sétára volt, aminek külön örültem, mert biztos voltam benne, hogy ez egy több körös oda-vissza szaladgálás lesz. Az idő csodás volt és napos, nem se túl meleg se túl hideg. Már az útikönyvem is említette, hogy Quitoban szinte egész évben tavasz van és ez nagyon fain, mert eddig nem voltam túl szerencsés Ecuadorban az állandóan esős, borongós idővel. Linda egyéb városnéző programot intézett magának, így mindenki egyedül ment a dolgára. Rövid keresgélés után megtaláltam a Kol. Nagykövetséget, ahol először is közölték, hogy szerintük nem kell nekem vízum, másodszor meg nem is ők intézik a vízumügyeket, hanem a konzulátus, ami viszont az újváros központjától kb. 20 percnyire van. Ez a hír nem töltött el örömmel de nem volt mit tenni, muszáj volt elballagnom az adott helyre. A 20 perces sétából végül egy közel 1 órás keresgélés lett de legalább megtaláltam a konzulátust. Itt sajnos az információszerzéshez is sorba kellett állnom, így 1,5 óra várakozás után közölték velem, hogy IGEN, azaz kell vízum a magyaroknak Kolumbiába és mellesleg kell hozzá egy csomó papírt benyújtani. Mikor az ügyintéző hölgy - aki egyébként szuper kedves volt - elsorolta a benyújtandó papírok listáját, egyszerűen felröhögtem. (Csak, hogy el nem felejtsem a dél-amerikai bürökrácia rendkívül jól működő rendszerét, leírom, hogy mit kellett összeraknom: 1. levél az utazás céljáról és a látogatásra tervezett helyekről, 2. az útlevelem összes olyan oldaláról fénymásolat, amelyiken van valamilyen pecsét vagy vízum 3. mivel nincs Kolumbiából kifelé szóló repjegyem, ezért a 20 oldalas világkörüli jegyem minden egyes oldaláról fénymásolat, 4. fénymásolat a bankkártyámról (!!!) 5. vízumigénylő lap kitöltése. Az összes papírt ráadaásul 2 példányban kell benyújtani, vagyis mindenről dupla fénymásolatot kellett készíteni, valamint az egész mellé csatolni kellett 3 friss színes igazolványképet. A vízum díja 16 USA dollár. Szevasz.)

A konzulátus után visszaballagtam egy darabon a belváros felé, majd felszálltam egy buszra, ami elvitt az újváros központi tengelyének számító Avenida Amazonas-ra, annak is az Avenida Colon-nal való kereszteződéséhez. Itt leszálltam, majd visszaballagtam a Gan Edenbe. Útközben meg azon gondolkodtam, hogy a XXI. század kezdetén, ráadásul amikor drága kis országom eddigre már az Európai Unióba is belépett, vajon mi a francnak kell ennyi rohadt sok papírt benyújtani egy nyavalyás turistavízumhoz. Igazából nem sok kedvem volt ehhez az egészhez de mivel Kolumbiába mindenképpen el akartam menni, ezért nem volt más választásom. A hostelbe való visszaérkezés után azonnal elmentem egy közeli fénymásoló központba és az összes beadandó dokumentumról elkészítettem a dupla másolatokat. Kb. olyan vastagsággal bírt ez a papírtömeg, mint egy egyetemi disszertáció. Nice. A papírokkal visszaérve azonnal belefutottam Eitan-ba, így elhatárotzuk, hogy a délutánt együtt pendüljük végig. Első lépésben elszaladtunk egy utazási irodába, hogy megérdeklődjem a repjegyárakat Galápagos-szigetekre, s miután kiderült, hogy az év adott időszakában minden jegynek szabott ára van (ez esetben egy oda vissza jegy Quito - Baltra viszonylatban 333 dolcsi), ezért nem is keresgéltem sokáig, azonnal meg is vettem egy jegyet június 4-re, péntekre. Legalább már ez is megvolt.

Délután 3 óra lévén gyilkos farkaséhség kezdett rajtunk úrra lenni. Eitan tanácsára elmentünk egy Tomato nevű étterembe az újváros sétálóutcájára, amiről kiderült, hogy egy izraeli 25 éves Imbal nevű lány tulajdona, aki néhány évvel ezelőtt egy ecuadori kirándulás alkalmával úgy gondolta, ide költözik egy pár évre és nyit egy vállalkozást. Az étterem hangulata és a kaja is nagyon fain volt, így itt ragadtunk egy néhány órára. Quitoban nagy nap volt június 2., mivel ezen a napon mérkőzött meg Ecuador futballcsapata Kolumbiával. Ennek köszönhetően az egész város tele volt nemzeti színű pólóba öltözött zászlólengető emberekkel, akik "Viva Ecuador" felkiáltással rótták az utcákat. A meccs a quitoi stadionban volt, nem túl messze a központtól. Nem vagyok egy nagy focirajongó de gondoltam ez pont jó ötlet lesz, hogy a Tomato-ban majd végignézzük a meccset a bárpultra kirakott TV-ből. Hát, ezt rosszul gondoltam. Ecuadorban ugyanis egy helyi futballmeccs nem kerül közvetítésre, jobban mondva csak a nézőközönség és a kommentátor látható a képernyőn. Azt akarják ugyanis az ebből élő "szervek", hogy mindenki menjen ki a meccsre és vásárolja meg a drága beugrókat. (A futballpálya képe ebből következően egyetlen pillanatra sem jelenik meg, még csak tévedésből sem.) "Végignézni" egy mérkőzést ilyen körülmények között nagyon mókás volt, de leginkább meglepő. Nem hittem el, hogy ilyen létezhet. Megy a meccs, tombol a nézőközönség, a kommentátor üvölt mint a sakál de még gól esetén sincs változás. A legnagyobb poén az volt, hogy a szünetben egy táblára felrajzolta a riporter, hogy hogy történt a gól. Nem hogy megmutatták volna, a barmok. A meccs nézése közben befutott egy másik izraeli lány, Merav is, aki Imbalhoz hasonlóan de tőle teljesen függetlenül ugyancsak Quitoba költözött egy néhány évvel korábban és ugyancsak az étterembizniszben utazott. Az ő étterme is itt volt a központban, 2 házzal arrébb. Tőle tudtam meg, hogy Ecuadorban minden helyi meccset így közvetít a TV.

Este 6 óra lehetett, amikor visszamentünk a hostelbe, hogy találkozzunk Lindával. Egy kicsit pihiztünk, majd 8 óra környékén elmentünk Merav éttermébe, a Zocalo-ba vacsorázni. Itt összefutottunk a Papa Gayo farm tulajával, Eran-nal is valamint az egész ott dolgozó izraeli kolóniával. Közösen megvacsoráztunk, majd vacsi után elhatároztuk, hogy aznap jól bebulizunk. Este 11-re terveztük az indítást, így volt egy másfél óránk vacsi után. Én ezt internetezésre használtam fel, majd annak befejeztével visszatértem a szállásra, hogy találkozzam a srácokkal.

A hostelünk - annak ellenére, hogy az újváros központjától mindössze 4 utcányira figyelt - elég zorel környéken volt. Erre már korábban is figyelmeztettek, hogy esténként nem a legbiztonságosabb környék de nem nagyon érdekelt. Ki támadna meg egy 2 méteres óriást egy ilyen Liliputi helyen? Hát, ezt is nagyon rosszul gondoltam. Vidáman hazafelé sétálgatva arra lettem figyelmes, hogy valaki a hátam mögött szaladva egyre közelebb ér hozzám. Mire megfordultam, már közvetlenül a hátam mögött állt egy nálam 20 cm-rel alacsonyabb korombeli néger csávó, aki kérdezés nélkül megmarkolta az ingemet, majd jobb kezében egy kést villogtatva pénzt követelt a szemét. A hirtelen inzultus annyira meglepett, hogy ijedségemben egy pillanat alatt kitéptem magam a szorításából és elkezdtem szaladni a 15 méterre lévő hostel felé. Kiabáltam a srácoknak, hogy jöjjenek ki segíteni, de mire megfordultam, a feka csávesz már nem volt a közelben. Annak idején egyszer még new yorki éveimben kirabolt engem egy néger pofa egy éjszakai metrózás alkalmával, ezért volt ezzel kapcsolatban már egy rossz élményem. Hál Istennek most nem történt semmi komoly de az este hátralévő részében mindenesetre kicsit zaklatott voltam a történtek miatt. Egészen addig, amíg el nem mentünk dimbulni.

A srácokkal egy ideig még körbesétáltunk a környéket, hogy megjegyezhessem magamnak esetleg a fickó arcát, de már nem találtuk meg. Így hát a hirtelen ijedséget orvosolandó elmentünk bulizni. A buli helyszínéül a Tomato-val szembeni Heineken bárt választottuk, amiról kiderült, hogy az is Merav tulajdona. Ez mindenképpen jó hír volt, mert a velünk bulizó tulaj fizette az egész esti számlát. Hogy pontosan mi történt ezen az estén arról egy idő után már csak halvány emlékképeim voltak, ugyanis igen csúnyán elhajlottunk mindannyian. Az esti incidensből származó zaklatott lelkiállapotom mindenesetre elmúlt egykettöre. :)

Quito és a Mitad del Mundo Egyenlítői Múzeum, azaz a "világ közepe"
2004-06-03
Reggel 7-kor Merav-nál ébredtem a földön. Még emlékeztem rá, hogy megígértem neki, hogy hazakísérem és arra is emlékeztem, hogy ez meg is történt, de a pontos hazaérkezésről végül nem maradt túl sok kép a fejemben. Nem volt ez így jól, mert én utálok ittas is meg másnapos is lenni. Abban biztos voltam, hogy semmi "komoly" nem történhetett, mert először is rajtam volt az összes ruha, másodszor meg a hamut is mamunak mondtam reggel 5 felé már, így nem voltam képes semmire. Felébredés után azonnal lesétáltam a ház elé és fogtam egy taxit, amivel visszamentem a Gan Edenbe. Elég kába voltam de ennek ellenére elhatároztam, hogy nem alszom 10-nél tovább, mert ügyeket kell intézni és különben is látni kéne valamit Quito-ból. (Eitan-tól és Itamartól sajnos a különös éjszaka miatt nem sikerült végül elköszönnöm, ők reggel korán elhúztak a Galápagos-szigetekre.)

Fel is keltem reggel 10-kor és egy gyors reggeli után még mindig atom kába fejjel elindultam, hogy pontot tegyek végül a vízumigénylésemre. Összeszedtem az összes előző nap már összekészített papírt és elbuszoztam a Kolumbiai Konzulátusra. Természetesen ismét óriási volt a sor, így megint várnom kellett 1 órát, mire sorra kerültem. Várakozás közben összeismerkedtem egy frissen házasodott ír házaspárral, akik ugyancsak a turistavízummal kapcsolatban jöttek érdeklődni. Kérdeztem, hogy EU ország lévén miért kéne nekik vízum, mire közölték, hogy 1-2 évvel korábban a kolumbiai hatóságok elcsíptek 3 ír fickót, amikor azok terrorista kiképzést nyújtottak egy helyi katonai csoportnak. Ezért aztán Kolumbia kitalálta, hogy vízumkényszert vezet be az összes írrel szemben. A szerencsétlen írekkel közölték, hogy ugyanazon a procedúrán kell keresztülmenniük, mint nekem, vagyis mindenből dupla példány, stb. stb. Mivel Neall és neje (akinek a nevét elfelejtettem) nem túl sok időt tervezett Dél-Amerika ezen környékére, így szomorúan tudomásul vették, hogy ez alkalommal Kolumbia kimarad a listáról. Én mindenesetre benyújtottam a papírjaimat és az ügyintéző hölgy, Marcela annyit kért, hogy a leggyorsabb ügyintézés végett hívjam őt fel másnap a Galápagosról - ugyanis közöltem vele, hogy odamegyek és a visszaérkezésem után azonnal menni szeretnék tovább Kolumbiába - hogy minden rendben van-e a beadott papírokkal. Továbbá azt is megígérte, hogy mire visszajövök meglesz a dolog, általában 1 hét alatt elintéződik egy ilyen turistavízum. Meg is egyeztünk, hogy akkor telózok és Galap. után jövök, majd vidáman elindultam az ír párral, hogy elmenjünk a világ közepére.

A világ közepe, azaz, hogy ahogy itt hívják, a "Mitad del Mundo", Quito központjától 22 km-re északra helyezkedik el az Egyenlítőn. Mint odaérkezésünkkor kiderült, nemcsak az egyenlítői emlékparkot, hanem az egész falut így hívják: a Világ Közepe. Azsebaj. Odajutásunk nem volt túl kacifántos, bár egy fél óráig sétáltunk mire megtaláltuk azt a helyi buszt, ami odavitt. Egy lepukkant, sok-sok üléssel telezsúfolt zöld színű monstrum volt, amire felszállva úgy bámultak minket a helyiek mintha ufók lennénk. Persze ez nem zavart minket és vidáman végigbeszélgettük az utat. A világ közepéhez érve leszálltunk a buszról, majd elsétáltunk a híres Egyenlítői Parkba. Ez egy nagyobbcska zárt terület, ahová csak fejenként 1 dolláros beugró által juthat be a halandó, s persze az összes további attrakcióért fizetni kell, ha látni akarsz ezt-azt. Viszont sok más utazótól kiderítettem, hogy ezen a zárt, láthatóan is a turisták megfejésére kialakított területen az egyetlen dolog amit érdemes megnézni és csak kívülről, az maga az emlékmű a park közepén. Ez azonban nem a valódi Egyenlítőn fekszik, hanem attól 200 m-re délre. Ezt persze az idelátogatók nem tudják és ha engem nem figyelmeztettek volna kismillióan, valószínűleg én sem találtam volna ki. Mindenesetre a fénykép kedvéért jobb hely, mint a valódi egyenlítő, ahová ez után elballagtunk. Ugyan a park területén van egy két érdekes múzeum, de továbbra is a sok pénzt feleslegesen elköltött egyéb turisták szavának hittem és a hivatalos parkon belül csak az emlékművet fényképezkedtem le jó pár pozícióban, majd átsétáltunk a park falain kívül található Inti Nan múzeumba.

Az Inti Nan múzeum több mint valószínű, hogy már hosszú évek óta létezett és az Ecuador területén élt indián törzsek életének a bemutatása volt a fő profiljuk. Az 1990-es éves közepén azonban amikor megjelent a GPS (azaz a Global Positioning System), amivel halálpontosan meg lehet határozni a föld egyes koordinátáit (és egyéb adatokat is), kiderült, hogy a valódi egyenlítő az Inti Nan múzeum bejáratánál található. De miért tették a híres mindenki által ismert emlékművet rossz helyre akkor? Nos, erre egyszerű a válasz. Az Egyenlítőt anno néhány francia csillagász határozta meg a csillagok állásából, jó sok-sok évvel ezelőtt. Ha így nézzük még gratulálhatunk is nekik, hiszen 200 métert tévedni így nem egy nagy durranás. Viszont mivel a "helytelen" Egyenlítő köré már felépítettek egy hatalmas komplexumot, ezért nem akarták azt lebontani és arrébb mozgatni. A parkon belül úgy sem derül ki, hogy nem a valódi Egyenlítőn jársz, szóval minek rontsák a reputációjukat ilyen "felesleges" részletekkel?

Lényeg a lényeg, a valódi Egyenlítő tehát az Inti Nan-ban található és hogy ezt bebizonyítsák az ott dolgozók, van egy néhány kísérlet, melyet a kíváncsi turistának bemutatnak. Az első kísérlet, ami a legfontosabb és legmeggyőzőbb, az a víz lefolyása. Bizonyára sokan észrevettétek már, hogy ha teletöltitek a mosdót (vagy kádat) vízzel és kihúzzátok a dugót, akkor a lefolyó víz a legvégén az óra járásával ellenkező irányba forogva hagyja el a lefolyót. Na most a Föld déli féltekélyén ez pont ellenkezőleg történik, azaz az óra járásával megegyező irányba forogva folyik le a víz (vagy bármilyen folyadék, ugye). Az Egyenlítőn viszont egyenes vonalban lefelé, forgás nélkül folyik le bármilyen folyadék, ami nagyon érdekes látvány. Idegenvezetőnk egy 19 éves angol lány volt Leeds-ből, ő mutatta be nekünk a kísérleteket. Volt tehát egy mosdókagyló, melybe először az Egyenlítőn, majd a Déli, azt követően pedig az Északi féltekén öntötte bele a vizet, hogy láthassuk a víz lefolyásának a változó irányát. (Szóval ide-oda ugráltunk a két Földfélteke között... hehe.) Meg lettünk győzve. A következtő kísérlet egy tojás egyensúlyozása volt egy csavar tetején. Állítólag az egyenlő mágneses terek miatt ezt egyedül az Egyenlítőn lehet megcsinálni, de persze ott sem annyira egyszerű. Gyakorlott idegenvezetőnk gyorsan kiegyensülyozta a tojást, majd egy másik turista lány is, aztán jöttem én. Hatalmas másnapom ellenére, amely még mindig kellően tombolt odabent, 3 perc próbálkozás után nekem is sikerült feltennem a tojást a szög tetejére. Ugrottam egy hatalmasat és ígéretet kaptam, hogy én is kapni fogok egy bizonyítványt, hogy "sikeresen egyensúlyoztam egy tojást az Egyenlítőn", mint mindenki aki ezt abszolválja. Juhééééééééj.... :)

A tojásegyensúlyozás után körbejártuk a múzeum "egyéb" részeit is, ahol az indián törzsekről mesélt az angol lány. Főleg a mindennapi élet, szokások, öltözet, megélhetés volt a téma, érdekes volt a történet. A legérdekesebb rész persze az volt, amikor azt mesélte el a lány, hogy a törzsfőnök halálakor a feleségét is az elhunyt vezetővel együtt temették el, függetlenül attól, hogy az még élt vagy sem. És általában a feleségek még nagyon is éltek ekkor. Vagyis szegényeket élve eltemették, ugyanis a törzsek hittek abban, hogy az összetarozásnak öröknek kell lenni, vagyis ha a törzsfőnök megboldogult, akkor a feleségnek is vele kell boldogulnia. Az egyetlen nyitva maradt kérdés az az volt, hogy vajon ennek tudatában ki a fene akart a főnök felesége lenni? :) Hmmmmmmmmmm.

A múzeum utolsó attrakciója ismét az Egyenlítőhöz kötődött, vagyis egy olyan egyenlítői napóra volt, melynek mindkét oldalán voltak számok, az egyik fele télen, a másik fele pedig nyáron működik. Az óra bámulatos pontossággal mutatja az időt (már amikor süt a nap és nekünk szerencsére sütött egy rövid időre), és állítólag ilyen pontosságot csak az egyenlítőn kap az ember egy napórától. Hogy ez igaz-e, azt nem tudom de ez tényleg kúl volt. A túra befejeztével megkaptam a bizonyítványomat, majd elindultunk visszafelé a buszhoz. Véletlenül belefutottunk Neall feleségének az unokatestvéreibe, akik az esküvőre (Neall és b. neje) jöttem Ecuadorba. Velük együtt elmentünk egy étterembe és becsaptunk egy jó finom pofa sört. Kutyaharapást szőrével ugyi. Ezek után felszálltunk egy buszra és visszamentünt Quitoba. Útközben az újonnan megismert Meghan (Boston, USA), valamint a másik uncsitesvér Tara (Ottawa, Kanada) elláttak egy csomó jó ötlettel Galápagost illetően - mivel ők nemrég jártak ott - ráadásul Meghan még a Távol-Kelettel kapcsolatban is szórta az ötleteket, azon belül is Laoszre tért kis a leginkább, mivel ő meg 4 évet dolgozott Japánban mint angoltanár és a szünidőkben bejárta egész DK-Ázsiát.

Quitoba visszaérve elballagtunk az Amazonas Avenue-ra, ahol szétváltunk és megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk. Én vettem egy két üres újraírható CD-t egy boltban, majd visszasétáltam a Gan Edenbe. Linda már várt rám, mivel megbeszéltük, hogy együtt vacsizunk majd még mielőtt ő hazarepülne Kanadába (ami ezen az estén 11-kor történt meg). Beszélgettünk egy kicsit, majd weboldalfrissítés céljából felírtam CD-re a legutóbbi sztorikat és képeket. 8-kor elindultunk, hogy találkozzunk az ír párral és az unokatesvéreikkel. A megbeszélt találkahelyre nem jöttek időben az emberkék, így Linda és én beültünk a Tomato-ba, hogy bekapjunk egy pizzát. Fél óra késéssel aztán megjelentek mindnyájan de mivel ők nem akartak olaszt kajálni, hanem valami steak-et, így rövid úton el is köszöntünk egymástól. Vacsink után visszakísértem Lindát a szállásra, majd fogtunk neki egy taxit és elbúcsúztunk egymástól. Hát, ez is ennyi volt. Hogy találkozunk-e még valaha, az kérdés.

A Lindától való elköszönés után az este hátralévő részét a weboldal frissítésével töltöttem egészen éjfélig, aztán én is hazaballagtam, hogy legalább egy néhány órát tudjak aludni. Másnap reggel ugyanis én is tovább álltam, s a következő állomásom nem más volt, mint az olyannyira várt GALÁPAGOS-SZIGETEK!!!! (Elalvás előtt még kiválogattam azokat a dolgokat, amiket nem akartam magammal vinni, hiszen úgyis vissza jövök Quito-ba a szigetek után. Kicsit unalmas minden egyes túra előtt ezt a "mókát" végigcsinálni de hát ez van ha az ember nem akar mindent magával cipelni.)

Folytatás: Galápagos-szigetek (2004.06.04 - 06.13.)

Visszaérkezés Quitoba 9 nap után
2004-06-13
A TAME Baltra-Quito járata fél órás guayaquili pihenő és utascsere után folytatta útját Quito felé. Az új utasok és egyes korábbi utasok helycseréje következtében mögém került az a részeg angol gyerek, akit már a Galápagoson is láttam a gépen mezítláb dülöngélni felszállás előtt. Ennek a változásnak én kifejezetten nem örültem mivel a csávókám alvást erőltetve a ülésem háttámlájára feltette a térdét és ugye ez azt eredményezte, hogy minden egyes mozgására én is mozogtam. 10 perc gondolkodás után végül megkértem a manust, hogy tegye le a lábát, mert idegesítő amit csinál. A srác morgolódott rendesen és éreztem, hogy anyáz de a lábát letette. Nem telt el 5 perc, a lába ismét a háttámlámon volt de ez alkalommal már a kifutópálya felé gurultunk. Megint szóltam a bunkó parasztjának, hogy moderálja magát, ez alkalommal viszont már nem volt hajlandó meghallani amit kérek tőle. Erre aztán és is baromi ideges lettem és direkt hátradöntöttem a széket, hátha attól majd észhez kap a csávó. Ez megtörtént. Már a kifutópályán állt a gép, amikor a manus ordítozva felugrott mögöttem és olyan szinten elkezdett anyázni, hogy csak lestem. Fenyegetett, hogy mindjárt lerúgja a fejem és hogy "menjünk ki a hóra" de valahogy nekem ehhez nem sok kedvem volt. Mitöbb, egy kicsit meg is ijedtem, mert ha a kifutópályáról fordítják vissza a gépet akkor bizony hiába magyarázok a rendőröknek, engem is le fognak szedni a repülőről. Az meg nem oké. Csendben maradtam tehát és lapítottam mert ezt láttam bölcsebbnek. A részeg csávó végül helyet cserélt a mellette ülő csajjal, így a Quitoig tartó fél óra alatt már nem volt több majré.

Ez az utolsó szakasz nagyon nyugis volt és gyors, ráadásul gyönyörű tiszta időben repültünk. Ezt leginkább akkor vettem észre, amikor a Cotopaxi vulkán mellett haladtunk el, ugyanis először ecuadori tartózkodásom során teljesen kint volt a felhőkből ez a hatalmas hófödte tűzhányó. Sajnos én a túloldalon ültem így fényképet nem sikerült készítenem róla... Quito repterén kicsivel du. 4 után szálltunk le, a csomagfelvétel után fogtam egy taxit és visszakocsikáztam a Gan Eden hostelbe. Itt pechemre már nem volt hely, így aztán összeszedtem a korábban hátrahagyott holmijaimat és a szomszédban lévő - már nem emlékszem milyen nevű - szállóba jelentkeztem be. Szerencsémre itt 7 dollár volt csak egy privát szoba saját fürdőszobával, így kivettem egyet ezekből. Lepakolás után aztán besétáltam a központba, ahol azonnal belebotlottam Xavier-be, a Galápagoson megismert ausztrál srácba. Mint kiderült, a manus a szigetekről visszaérve lekéste a buenos airesi csatlakozását, így vigaszként egy kocsmában kötött ki. Meg is egyeztünk, hogy az este majd csatlakozom hozzá, de előbb ki akartam deríteni ezt-azt a számítógépem megjavításával kapcsolatban. Interneteztem hát 2 órát, majd elnéztem a Tomatoba az izraeli lányokhoz. Mákomra mind a kettőt ott találtam, s az egymásnak örülésnek az lett az eredménye, hogy Merav meghívott vacsizni az éttermében. Na, ez nagyon jól esett. Csúnyán megtömtem a majmot, majd néhány órás beszélgetés után átszaladtam Xavier-ért, hogy csatlakozzon hozzánk. Hát, a négyesben töltött 1-2 óra már nem volt akkora poén, ugyanis Xavier fanyar de szenzációs humorát nem vették a csajok, így a beszélgetéseink nyögvenyelősre sikeredtek de azt nagyon. Éjfél körül aztán elbúcsúztunk a lányoktól majd még egy sör erejéig visszasétáltunk a közeli kocsmába.

Sörözgetés közben beszédbe elegyedtem egy negyven év körüli de elég fiatalos temperamentumú brit fószerrel, Colinnal, aki elmesélte nekem, hogy egy ideig a Cook-szigetek központi szigetén, Rarotongán dolgozott egy hostelben és hogy ha arra járok esetleg (mégpedig arra járok majd talán 2-3 hónap múlva!), akkor hivatkozzam rá és keressem meg ezt és ezt az embert és akkor majd jó lesz nekem. Még azt is megkockáztatta a manus, hogy talán összefutunk Rarotongán, ugyanis 10 hónapos dél-amerikai utazgatása után ő is oda készült. Az iszogatás és beszélgetés számomra végül hajnali 3-kor véget ért, ekkor elköszöntem az ittas cimboráimtól és hazasétáltam aludni. Vagyis inkább hazaszaladtam. (A korábbi támadás élménye még mindig bennem élt.)

Quito és a számítógépem...
2004-06-14
A késői fekvés miatt reggel fél 10-ig húztam a lóbőrt, majd sikeresen bekapcsoltam a csak néha működő iBookomat és imákat mondogatva kiírtam róla egy néhány CD-t a legfontosabb adatokkal. 11 magasságában aztán elszaladtam egy közeli mosodába, majd célba vettem az Apptek hivatalos Apple szervíz irodáját. Ez az újváros központjától kicsit keletre volt egy üzleti negyedben és fél óra alatt meg is találtam a céget. Megérkezésemkor a technikus srácnak elmeséltem a problémámat, aki azonnal konstatálta azt, hogy a probléma valószínűleg a már korábban internetről kiderített "logic board" meghibásodása lehet, viszont ecuadori szervízelőírások szerint a javítást csak eredeti blokk ellenében lehet - ebben az esetben - díjmentesen elvégezni. Könyörögtem a srácnak, hogy ne tegye ezt velem de azt mondta, hogy sajnos ő csak a munkáját végzi és a szabályzatot be kell tartania. Ez a próbálkozás tehát sikertelen volt, maradt az USA és a kaliforniai Apple képviselet. Először azonban ki akartam deríteni, hogy megjött-e már a kolumbiai vízumom, ezért aztán elsiettem a nagykövetségre érdeklődni. Egy fél órás várakozás után végül sorrakerültem és az ügyintéző Marcela mosolyogva közölte, hogy sajnos még mindig nem ment át a kérvényem és várnak a válaszra. Hát, ennek nem örültem nagyon de ígéretet kaptam, hogy talán 2 nappal későbbre már meglesz.

A Kolumbiai Nagykövetség után visszamentem a Calama utcára, ahol beültem egy internetcaféba problémát megoldani. Még eredeti blokkot is próbáltam a new yorki boltból szerválni ahol a gépet még anno vettem, de mivel készpénzzel fizettem érte, így erre nem volt esély. Maradt tehát az egyetlen dolog, a gépet el kell küldenem Amerikába, ott ugyanis nem kérnek blokkot se meg semmit, hanem csak kicserélik a hibás alkatrészt és kész. Floridában élő Papó barátomnak hosszas telefonálgatások után sikerült kideríteni az Apple külföldről is hívható telefonszámát. (mely egyetlen egy weboldalon sem található meg, ugyanis csak az ingyenes USA-n belülről hívható 1-800-as számokat tüntetik fel a barmok!) Felhívtam tehát az Apple Californiai szervízközpontját és elmeséltem nekik a problémát. Minden jel arra mutatott, hogy a már korábban felfedezett probléma miatt nem működik a masina, ami azért is volt fontos, mert a gépem 1 éves garanciája már lejárt és ha nem ez a gáz akkor hozzá sem nyúlnak és vissszaküldik javítatlanul. Az meg egy csomó ablakon kidobott postaköltség. Az ügyintéző csaj szerencsére rendes volt, nyilvántartásba vette a problémámat és kaptam tőle egy referenciaszámot is. Nem volt más hátra tehát, mint az hogy elküldjem a gépet az USA-ba. Igen ám, de az Apple nemzetközi küldeményeket nem volt hajlandó fogadni, így aztán Papó barátomat kellett megkérnem Floridában, hogy vegye át a gépet és küldje azt tovább az Apple-nek. (Ennyi extra szívást, most mondjátok meg!) Ebben meg is egyeztünk hamar, így már csak annyi volt hátra, hogy CD-re mentsek minden fontos dolgot aztán meg elfedexeljem a masinát amerikába. Internetezés után elsiettem a quitoi Fedex központi irodájába, hogy kiderítsem az amerikába postázás költségeit. Szerencsémre mivel Miami volt a célállomás, ezért olcsóbb volt a dolog egy kicsivel, s 85 helyett "mindössze" 62 USD-be került a dolog. Jjjjjo.

A szaladgálás után aztán visszatértem a hostelembe és 3 órán keresztül mentegettem a dolgokat le a gépről. Szerencsére sikerült mindent biztonságba helyezni mire a gép végleg lefagyott volna ezen az estén, így legalább az megnyugtatott, hogy nem buktam el semmit. Az este még visszatértem internetezni egy rövidet, hogy Papóval leegyeztessem a küldés részleteit, majd egy japán étteremben kötöttem ki és egy hatalmas tál sushival vigasztaltam meg magam. Vacsi után aztán hazabaktattam és 10 magasságában elpilledtem.

Fedexelés Amerikába és délutáni szabadprogram
2004-06-15
Reggel 8-kor keltem, s azért a biztonság kedvéért még egy formában lementettem bizonyos dolgokat a gépről. Szerencsére sikerült. A csomagfeladás előtt aztán elszaladtam internetezni egyet, hogy mégegyszer utoljára megírjam Papónak, hogy mikor és hova érkezik a cucc, valamint a weboldalra is kiíírtam egy számomra igen szomorú üzit, hogy a gép biza megmurdelt és most nem lesz egy ideig frissítés. Internezetés után pedig eldzsaltam a Fedex irodába és egy óra szöszmötölgetés után du. 1-kor feladtam a gépet Miamiba. A terv az volt, hogy innentől fogva haladok tovább a tervek szerint és a gép megjavítása után majd Papó visszaküldi nekem a gépet oda, ahol éppen vagyok.

A küldés lebonyolítását követően visszarohantam hostelbe, összecuccoltam és kijelentkeztem, majd átköltöztem az óvároshoz közelebb eső Auberge Inn Youth Hostelbe, amit még Helen javasolt nekem a Galápagoson. Bejelentkezéskor azonnal belebotlottam egy még 2 héttel azelőtt megismert angol lányba, így lepakolás után vele beszélgettem erről-arról. Du. 3 óra felé aztán egyszer csak megjelent Helen, aki éppen akkor érkezett vissza a szigetekről. Jól megörültünk egymásnak, majd elhatároztuk, hogy a délutánt együtt pörögjük végig.

Első körben elsétáltunk az újváros gerincét alkotó Amazonas Avenida-ra, ahol Helen digitális fényképeit lementette egy fotóüzletben (ez nem olcsó mulatság és hatalmas üzlet a fotósoknak, 1-1 CD 5-6 dolcsi a lementéssel együtt és az egész kb. 10 perc meló sincs!), majd McDonaldsosztunk egyet és mozizni indultunk. Az újváros központjától 20 percnyi buszozásra lévő CCI Plazat javasolták a helyiek mozizásra, azonban itt nem találtunk egyetlen egy nézhető filmet sem több órás várakozás nélkül, ezért aztán a CCI-től 10 percnyi gyaloglásra lévő Cinemark mozikomplexumba battyogtunk át. Itt szerencsénkre épp fél óra múlva kezdődött a "Harry Potter and the prisoner of Azkaban" c. remekmű, így erre fizettünk be. Mozizás után már elég későre járt, ezért aztán már nem is mentünk sehová, csak vissza a hostelbe, ahol rövid olvasgatás után szépen elaludtunk.

Délelőtt séta az óvárosban, délután pihi, este megint mozi
2004-06-16
Egy reggeli 8-as kelés és egy forró fürdő után Helennel felkerekedtünk, hogy besétáljuk Quito óvárosát. Ezzel kapcsolatban vegyes híreket hallottunk már másoktól, az egyetlen probléma csak az volt, hogy a "vegyes" egyes helyeken veszélyest jelentett. Ennek utána kellett néznünk, hogy ez mit jelent de azért nem siettük el. Egy rövid internetezés után először elsétáltunk a Bazilikába, s ennek tornyából megcsodáltuk a város panorámáját. Fain tiszta idő volt ezen a napon is és a várost határoló dombokon túl látszott a Cotopaxi hófödte csúcsa is. Nem tudom, valahogy úgy érzem magam néha, mintha defektes lennék. Megmagyarázhatatlan csodálattal tölt el egy kónikus vulkán látványa. Olyan számomra mint egy mágnes. Akármerre megyek, mindig keresem a látványt, mert egyszerűen csak betájol és feldob. Ilyen egy gáz csávót mint én. Na mindegy. (vagy lehet, hogy csak egy női kebelre emlékeztet? - hehe) A toronyból való lemászás után még tettünk egy kört a Bazilika belsejében is, majd elindultunk a központban lévő Plaza de Independencia felé. Útközben beugrottunk egy információs irodába, ahol felvilágosítottak minket a quitoi óváros veszélyesebb környékeiről. Még jó, hogy így tettünk, mert a Plaza de Independencia után a következő megállónk az óváros déli végében található Panecillo hegy volt a hatalmas Szűz Mária szoborral a tetején erről meg mindenki tudta, hogy az odavezető gyalogút a turisták kifosztásának kedvenc helye. Nem volt más hátra mint előre, taxiztunk.

A Panecillora érve megállította a taxit egy kb. 60 éves security ruhás asszony és leszedett minket 1 dolcsira azon a címen, hogy ők majd megvédenek minket a fosztogatóktól. Mondtam a mamának, hogy én pont ezért jöttem taxival de ő csak darált és darált, hogy bizony fizetnünk kell. Komolyan nem értettem, hogy mi ez a pofátlan leszedés de az 1 dollár annyira kis összeg volt, hogy ennyiért inkább nem álltam neki veszekedni a nővel, inkább fizettem. (De szerintem nem jogos ez a "díjszedés".) Maga a Szűz Mária szobor nem volt valami nagy eresztés, elsősorban a városképet akartuk látni innen is, ami a ragyogó idő miatt igazán csodás volt. Egészen a reptérig, s a város északi végéig elláttunk, balra a TV és egyéb antennákkal tarkított hatalmas Pichincha vulkán (mely azért nem babonáz meg mert ez korántsem kónikus és messze nem hófödte) a hátunk mögött meg a Cotopaxi és egyéb tűzhányók figyeltek. Állat volt. Sétálgatás közben összefutottunk egy svájci német lánnyal, Danielával, akivel előző nap már találkoztam a hostelben, s rövid beszélgetés után együtt sétáltunk le a város felé. Hát, nem támadtak meg még csak távolról sem de azért az első központba menő buszra felszálltunk. A buszról leszállva azonnal bevágódtunk egy olcsó étterembe, s kemény 1.25 USD-ért bekaptunk egy napi menüt. Ebéd után aztán hazasétáltunk a hostelbe. Visszaérve azon nyomban felhívtam a kolumbiai követséget abban a reményben, hogy másnap már tutira mehetek a vízumért. Hát, ez sem jött össze. Marcela asszony csak szabadkozott, hogy nem tudja miért várakoztatnak meg ennyire de mivel nem volt válasz, így ő sem tehetett semmit. Megkért, hogy másnap kora délután megint csörögjek rá, hátha akkor már szerencsém lesz. Bosszantott a dolog (majd' fel robbantam) de nem tehettem semmit. Türelem vízumot terem, előbb-utóbb legalábbis.

Program híján, fáradtság lévén este 6-ig csak pihiztünk a hostelben, majd Andy-vel (harmincvalahány éves angol srác a hostelből), Helennel és Danielával bebaktattunk a belvárosba vacsizni. Útközben betértünk egy angol kocsmába betolni egy pofa sört (nehogymá kiszáradjunk), majd megkerestük a Red Hot Chili Peppers nevű mexikói éttermet, ahol csúnyán bevacsoráztunk és be epres margaritáztunk. Jujj de nagyon jól esett. Vacsi után Daniela mozizni akart, s mivel nekem tetszett ez a Daniela ezért úgy határoztam, hogy vele tartok. Elbuszoztunk az előző napról már ismert CCI plázába és 21.45-ös kezdéssel megvizslattuk a "Day After Tomorrow" (vagy ahogy itt hívták "El Dia Despues Manana") című amerikai katasztrófafilmet. Daniela nem túl sok érdeklődést mutatott szerény személyem iránt, így inkább én is a filmre koncentráltam. :) Mozi után aztán visszataxiztunk a hostelbe és 1 óra körül mindenki bealudt mint gép.

Költözés, sétálgatás, focimeccsek, megint mozi
2004-06-17
Ezen a reggelen is 8-kor keltem ahogy szoktam. Ilyen egy hülyét mint én. Nincs semmi dolgom, nyaralok és mégis korán kelek. Sajnos ez a nap egy kicsit kellemetlenül indult, ugyanis a hostel foglalásai miatt megkértek bennünket, hogy jelentkezzünk ki és távozzunk. Magyaráztam a recepciósoknak, hogy ez nem valami kedves bánásmód de válaszként csak azt kaptam, hogy ezt a nagy létszámú foglalást már hetekkel korábban elfogadták és mivel én (+ még jó sokan rajtunk kívül) nem jeleztem, hogy meddig maradnék ezért ők azt a következtetést vonták le, hogy nem sokáig. Bármennyire is próbáltam nekik megmagyarázni, hogy ez nem jó üzletpolitika, nem volt maradásunk. Kirúgtak minket mint a sicc. Grrrr.

Szerencsénkre a szomszédos utcában is volt egy utazós hostel, a Casa Bambu. Ezzel kapcsolatban csak az volt a probli, hogy egy meredek utca legtetején figyelt, s így minden egyes alkalommal "hegymászást" kellett végrehajtani ha az ember haza akart jutni. Na mindegy, végül is a hostel tiszta volt, rendezett és a tulajok is kedvesek voltak, így aztán maradtunk. A szobák választásánál magamnak 2. esélyt adva úgy forgattam a kártyákat (én vérbeli bridgező), hogy Danielával kerüljek egy szobába. Nem mintha reméltem volna valamit de azért mégis közelebb akartam lenni a tűzhöz. Az egyetlen "bibi" csak az volt, hogy Danielának ezen az estén egy hasonló néven futó barátnője is Quitoba érkezett, így a meghitt gyertyafényes lefekvés előtti beszélgetés lehetősége hogy úgy mondjam messze nem volt abszolválható. Na mindegy, 2 Daniela is jöhet egyszerre. :)

Lecuccolás után besétáltunk a belvárosba a Heineken bárba, ahol nagyképernyős TV-n közvetítették Portugáliából a futball EB egyik számunkra fontos mérkőzését, az Angol-Svájci meccset. Persze ez a számunkra ez a csapatszellem megnyilvánulása volt részemről, engem ugyanis báre nem érdekelt, hogy ki nyeri a meccset. Azért a svájciaknak szurkoltam Daniela miatt. :) Érdektelenségem egy idő után olyan erős lett, hogy inkább átcsoszogtam a sarkon található Papaya Net internetcaféba és emailezgettem egy sort. Azt is sikerült kiderítenem a Fedex weblapjáról, hogy a gépem ezen a napon megérkezett az USA-ba, s ez a hír feldobott egy kicsit. "Rendben halad a projekt!" - mosolyogtam vidáman. (Ami a meccset illeti ha jól emlékszem az angolok nyerték de a végeredményt azt már elfelejtettem.) A meccs után Helennel elsétáltunk egy közeli libanoni étterembe és betoltunk 1-1 tál falafelt. Evés közben beszélgetésbe elegyedtünk az étterem tulajával, egy 60 év körüli libanoni taggal Hasan-nal, akiről kiderült, hogy több évtizeden keresztül működtetett jól menő éttermeket los angeles környékén, az amerikai rohanós tempót megunva azonban 5 éve úgy határozott, hogy leköltözik az egyenlítői Ecuadorba és átáll a latinos, nyugis életstílusra. Pénze volt, egészsége ugyancsak, szóval megértettem az öreget. Ráadásul a kaja amit árult az is isteni finom volt, a kiszolgálás meg szinte királyi, így búcsúzóul meg is ígértem Hasannak, hogy még benézek hozzá mielőtt továbbállok Quitoból. Ebéd után aztán újfent a Heineken bár felé vettük az irányt, ugyanis kezdődött a Horvátország-Franciaország mérkőzés. Hát, ez sem fogott meg jobban mint az előző, így aztán szurkolás helyett elmentem egy fodrászhoz és 5 dollárért levágattam a hajam. (5 dollár ugye nem sok pénz egy hajvágásért de az azért eszembe jutott, hogy én New Yorkban a Queensben található Rego Park városrészben 6 dollárért nyiratkoztam egy orosz fordásznál és az Amerika volt!) Hajvágás után aztán visszasétáltam a focinéző bárba és türelmesen végignéztem a meccset a végéig. Sokan extázisban üvöltöztek egy gólhelyzet esetén én meg csak néztem ki a fejemből, hogy na és akkor mi van. Nem tudom, szerintetek ez gáz? Tizenéves koromban még rendesen követtem a focit, mára viszont már nem bír megmozgatni. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy a magyar foci színvonala a béka feneke alá süllyedt? Hmmm, nem tudom.

A meccs után Helen-nel ismét mozizás mellett döntöttünk. Ez már a harmadik nap volt a sorban, hogy mozizni mentem de Ecuadorban általában elég jók a mozik és nem is kerülnek túl sokba (asszem talán diákigazolvánnyal 3-4 dolcsi volt egy film), a másik meg, hogy Quitoban igazán nincs mit csinálni. Na jó nem magyarázom. A mozi előtt még odacsörögtem a kolumbiai követségnek, hogy mi a csízió de már csak "egykedvűen" konstatáltam, hogy még mindig semmi. Én ezt nem értem. Most mibe telik egy nyamvadt pecsétet odabiggyeszeti a k. kérvényemre? Hát Kolumbiába akarok én költözni, vagy a papírjaim alapján úgy tűnik, hogy veszélyes "elem" lennék? Oké, oké a latin országokban mindenhol divat a Pató Pál Úr stílus de ennyire? Most komolyan, tök ideg lettem már megint. Na szóval a mozi. Ez alkalommal a "Taking Lives" (Robando Vidas) c. nagysikerű thrillert néztem meg Angelina Jolie-val és Ethan Hawke-kal a főszerepben. Nagyon fain volt. Az egyetlen dolog ami zavart az csak az volt, hogy a hátizsákomat (melyben a repjegytől elkezdve az útlevelemig és készpénz plusz egyéb doksik voltak) nem engedték, hogy bevigyem a vetítőterembe, hanem "arra kényszerítettek", hogy adjam le a csomagmegőrzőben. Magyaráztam a csajnak, hogy nekem ebben a táskában az életem benne van de ő azt mondta, hogy akkor is ez a mozi szabályzata és punk tum. Hogy vajon ezek is egy terrorakciótól féltek-e, azt nem tudom. Azért a lóvét és az útlevelemet kivettem a táskából de a jegyszedő csaj hosszas megnyugtatása ellenére sem éreztem magam teljesen nyugiban. Tudod hogy van ez, mégiscsak a kamerám, útikönyv, mp3 játszó stb. ott voltak a táskámban. Szóval egy kicsit nyugtalanul néztem végig a filmet, ezt akartam csak mondani. A film után visszabuszoztunk a belvárosba, majd egy pillanatra újfent beugrottam internetezni, s örömmel vettem észre, hogy Papó barátom már át is vette a gépet, szóval tovább haladt a projekt, juhujjjj.

Internetezés után aztán betoltunk egy shwarma-t (gyroshoz hasonló keleti kaja) egy talponállóban, majd visszabuszoztunk a hostelbe, ahol egészen este 10-ig nyomtuk a rizsát a társalgóban, aztán mindenki elvonult aludni.

Egy újabb eseménytelen, magamat vonszolós nap Quitoban
2004-06-18
Ezen a reggelen 9-ig aludtam. No fene, fejlődök. :) Kelés után felmentem a hostel tetején lévő teraszra megreggelizni, majd Helentől búcsút vettem (ő ugyanis ment délre Latacunga-ba, majd onnan a Cotopaxit akarta megmászni) és megindult az idegek harca. "Helen megy tovább, én maradok..." Grrrrr. 10-kor felhívtam a kolumbiai követséget de még mindig nem volt válasz. Komolyan mondom a leginkább az idegesített, hogy nem tudtam hogy ez meddig fog így menni. Magyaráztam az ügyintéző Marcelának, hogy az "egész tervem" borul, ha nem kapok vízumot, legyen olyan szíves és tegyen valamit. Megállapodtunk, hogy 1 óra múlva újra telefonálok. Ez az egy óra már jóval többnek tűnt, mint 60 perc de azért csak eltelt. Vízum viszont ennyi idő alatt sem érkezett a számomra. Marcela kedvesen exkuzálta a magát amennyire tudta de ez engem nem vígasztalt. Kezdtem úgy érezni magam mint egy börtönben. Jó tudom, ez túlzás de már annyira rá voltam pörögve Kolumbiára, hogy az borzasztó.

Tehetetlenségemben és az idegességtől felgyülemlett energia leadásának akarásában (na ezt jól megmagyaráztam) besétáltam a belvárosba és csak róttam fel-alá az utcákat. Már nem is emlékszem pontosan, hogy mit csináltam, asszem csak interneteztem, valamint boltokban nézelődtem pólók után meg ilyesmi. Vártam, hogy kegyegjen az óra, mert du. f5-kor újból kellett telefonálnom. A heteknek tűnő néhány óra aztán elmúlt s ismét felemeltem a kagylót. Eredmény óne. Marcela közölte, hogy 5-ig még van esélyem és imátkozzak, hogy válaszoljanak, mert ugye ezután már hétvége van (azaz két napig semmi) az ezt követő június 21. hétfő pedig munkaszüneti nap Kolumbiában, azaz akkor meg keddig nincs esélyem megint. Komolyan azt hittem, hogy felrobbanok. Hogy az a magasságos Atyaúristen áldja meg ezt a sok lusta semmittevő drogbárót! Hát miért olyan nehéz felemelni a pecsétet uraim? Marcela érezte a hangomból a kétségbeesést és megígérte, hogy felhívja Kolumbiát külön, ebben az ügyben. Emiatt aztán újból telefonálnom kellett fél órával később de hát ez engem nem érdekelt csak legyen már válasz. Isten meghallgatta az imámat (és a kolumbiai hatóságok is felemelték azt a rohadék pecsételőt), du. 5-re megérkezett a jóváhagyott vízumkérelmem. Az egyetlen gáz csak az volt, hogy a helyi konzul már lelépett így ezen a napon nem volt esélyem a vízumra. Mindazonáltal Marcela megígérte, hogy ha a következő hétfőn reggel f9-re odamegyek a követségre, akkor 2 órával később már útban lehetek Kolumbia felé. Hatalmas kavics esett le a szívemről. Már komolyan azt hittem, hogy módosítanom kell a terveken és vennem kell egy jegyet Venezuelába külön. Végre, megint van tervem!!!!

A "boldogság mámorában úszva" mentem haza a hostelbe, s elhatároztam, hogy a vízumomat megünneplendő ezen az estén beiszom egy kicsit. Vettem tehát sört, s jó magyar módra vásároltam mellé virslit is. Jó kis május 1. fíling a Városligetből, no! :) Az este már nem is történt semmi igazán küli, egy fain kis csapat kovácsolódott össze a hostel társalgójában, szóval ment az eszmecsere, s a tanácsok osztogatása. A csapatban volt egy kicsit okostojás de nagyon informatív Tom nevű francia srác is, aki korábban éveket töltött Costa Ricán, ez alkalommal meg néhány hónap alatt körbeutazta Közép-Amerikát és hát jó sok ötlettel ellátott a manus az ezután kicsivel több mint 1 hónappal következő Panamától Guatemaláig tartó 6-7 hetes utamra. A legjobb ötleteket mindig utazóktól lehet ellopni! Vacsorázás befejeztével még felvonultam a tetőre egy Darren nevű brit sráccal és egy kellemes beszélgetés mellett a boldogság állapotába söröztem magam. Az alvás programja f12-kor került sorra.

Folytatás: Otavalo (2004.06.19.)

Kirándulás az Egyenlítőnél található Pulaluha-ba
2004-06-20
Az előző esti szolíd elhajlás ellenére már reggel 8-kor kikeltem az ágyból, majd leballagtam venni magamnak egy kis reggelit a sarki közértbe. Reggelizés közben becsatlakozott a holland pár, valamint Tom és Darren is hozzám, s elhatároztuk, hogy együtt megyünk el a Mitad del Mundo felé. Én ugyan már jártam ott, de Darrent a sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön velem az Egyenlítőtől éppenhogy csak északra található Pulaluha vulkán kráterét megnézni. A könyvem azt írta, hogy ezt érdemes lecsekkolni, ha nincs más dolga az embernek. (Tom pedig az Egyenlítői emlékműhöz készült.) Így tettünk hát...

Fél 11-kor összeszedtük magunkat, kisétáltunk a Avenida de las Americas nevű sugárútra és elkaptunk egy ocsmány zöld buszt Mitad del Mundo felé. Vasárnap lévén szerencsére nem voltak túl sokan a buszon, így végig ülve utazhattunk. Mellém került két 18 évesnek kinéző helyi kiscsaj akik végigkuncogták az utat és abban a hiszemben, hogy nem értem amiről beszélnek arról diskuráltak, hogy a kettő közül a hosszúhajú (aki csudiédes volt egyébként, de hát az Isten szerelmére max. 18 éves, én meg vagyok 29) hajoljon oda hozzám és adjon egy csókot. Hát, ebből se lett semmi amit egy kicsit azért sajnáltam de hát az erkölcs az nálam mindig a tettek elé kerül. Persze a 18 éves az már nagykorú de akkor is...

Mitad del Mundoba érve leszálltunk a buszról, integettem még egyet a lányoknak, majd elindultunk észak felé. Innen már nem volt tömegközlekedés tovább, így a stoppolás mellett döntöttünk. Tom lepattant a múzeumba, így Darrennel és a hollandokkal folytattam a sétát tovább. Szerencsére 2 perc után meg is állt egy platós "pick-up", s mégnagyobb mákomra a fuvart adóim is a Pulaluha-hoz mentek. Egy kicsit csodálkoztam, hogy a Mitad del Mundotol autóval volt vagy 10 perc a kráter, szóval még jó is volt, hogy felvett valaki. Megérkezvén megköszöntem fiatal "taxisunk" kedvességét. A rövid köszönetnyilvánításból egy hosszabbacska beszélgetés lett, majd haverkodás. Mint kiderült, a srác - a 25 éves Willy - Cuencában lakó rokonait hurcolászta Quitoban és annak környékén - körbe, s ennek programjanként jöttek el ide is. A Pulaluha vulkán kráterét már együtt néztük meg tehát, s közben kellemesen beszélgettünk. Maga a kráter egyáltalán nem volt nagy szám, igazából ha nem mondják hogy kráter akkor rá sem jövök. Az egykoron hatalmas Pulaluha vulkán utolsó kitörése ugyanis valamikor 2-3 ezer évvel ezelőtt történt, s a kitörés által beomlott kráter ma már úgy néz ki mint egy hatalmas völgy. Közepén termőföldek és kisebb parasztházikók. Volt ugyan fél órányi sétára egy fainabb kilátópont de azt inkább kihagytuk.

A kráter megtekintése után aztán elballagtunk egy néhány száz méterre lévő viszonylag új múzeumba, a nemzetközileg is híres fiatal ecuadori festőművész Cristóbal Ortega művészetét lecsekkolni. (Bevallom őszintén én ezelőtt soha nem hallottam a mester nevét; a múzeum és kiállítások megtekintése alatt olvastam arról is információt, hogy a művésznek Californiában is voltak tárlatai és Los Angelesben meg kitüntették.) A múzeumot maga Senor Ortega építette (építtette) az elmúlt évtizedben, az egész úgy néz ki mint egy kis erőd. Az első szint nem is a művészről szólt, hanem a környéken talált archeológiai leletek felsortakoztatásából állt. Idegenvezetőnk maga a művész volt, aki lelkesen magyarázott a valaha itt élt népekről, azok kultúrájáról, szokásaitól és művészetéről. A múzeum 2. és 3. szintjén aztán a mester remekműveit is megnézhettük, meg kellett állapítanom, hogy tényleg ügyes volt ez az ember. A legfantasztikusabb dolog az egész múzeumlátogatásban mégis a "bemutató" volt. Cristóbal Ortega többek között arról híresült el a művészvilágban, hogy képeit kézzel festi. Csak az utolsó aprócska simításokat végzi el ecsettel, a kép 98%-át az ujjaival pingálja. Hogy a látogatók is láthassák, hogy ez hogy is működik, a művész tartott egy kis szemléltetést. Fogott egy 20x30 cm-es vásznat és kitalálta, hogy lefesti a Cotopaxit délutáni fényekben. Az "attrakció" fantasztikus volt. Ortega kb. 5 perc alatt festette meg a képet puszta kézzel, s közben végig magyarázott, hogy éppen mit is csinál. A végén pedig fogott egy kis ecsetet, festett egy csapat madarat és egy sétáló párt a képre, dolgozott még egy kicsit a színeken és kész is volt a remekmű. Művészetét azonnal áruba bocsájtva el is adta a képet 20 dollárért, s az ajánlatra Willy csapott le. A látogatás befejeztével még felvonultunk a múzeum tetejére egy kis kilátásért, készítettünk 1-2 közös fényképet a mesterrel, majd lesétáltunk a parkolóba az autóhoz és visszakocsikáztunk Quitoba. Mitad del Mundoba érve aztán a holland pár az Inti Nan múzeumnál leszállt az autóról, mi meg haladtunk tovább.

Útközben még megálltunk egy talponállóban ebédelni egyet - s még erre is meghívott minket Darrennel a jófej Willy - majd végleg visszatértünk a főváros szívébe. Amikor elköszönéskor megkérdeztem Willyt, hogy mivel érdemeltük ki ezt a különlegesen kedves bánásmódot, akkor csak annyit mondott, hogy ha egyszer ő is hasonló helyzetbe kerül mint mi, akkor reméli, hogy vele is majd hasonlóan kedvesen foglalkoznak. Mivel nem tudtam neki hogyan megköszönni a baráti hozzáállását, ezért megadtam neki az email címemet és telefonszámomat, s megígértem neki, hogy Magyarországon már van egy embere erre. Ezekkel a gondolatokkal váltunk el egymástól.

Quito újvárosába visszaérve első utunk a Calama utcára vezetett, ahol a Papaya Netcaféban interneteztünk egy pár órát. Ezek után átsétáltunk a túloldalon lévő Tomato-ba, s itt búcsúvacsoraként becsaptam egy hatalmas pizzát. A vacsi után elköszöntem Imbaltól is az izraeli tulajcsajszitól, majd sörvásárlást követően hazasétáltunk Darrennel. Az este már újfent csak beszélgettünk a hostel teraszán. A hostelbe ezen az estén futott be egy izraeli srác is, aki 2,5 hónapot töltött Kolumbiában. Elmesélése alapján nem volt mitől félnem (ugye a Kolumbiába készülőket úton-útfélen figyelmeztetik az ország veszélyeire), s rengeteg csoda vár majd rám. Kaptam egy jópár ötletet a manustól, hogy hová menjek majd el, s ez egy kicsit meg is ijesztett, mert ha mindenhová elmennék amit a manus mond, akkor soha nem érnék haza. A beszélgetés mindenesetre nagyon jól esett és megnyugodtam a Kolumbiára tervezett utazgatásaim biztonságát illetően. Este fél 12-ig jártattuk a szánkat végül, majd mindenki kidőlt mint a kiskutyus.

A kolumbiai vízum megszerzése, búcsú Ecuadortól
2004-06-21
Reggel 7-kor keltem, s 8-kor már a Kolumbiai Konzulátus felé buszoztam. Korai érkezésemnek köszönhetően én voltam az első a sorban, így nem kellett várnom egy percet sem. Marcela megmutatta a kérelmem jóvágyását, s meglepődve tapasztaltam, hogy csak 3 hétre kaptam vízumot. Meg is kérdeztem, hogy miért csak ennyi időre adták az engedélyt, mire azt a választ kaptam, hogy azért mert ennyi időre kértem azt. Való igaz, a kérvény kitöltésekor volt egy olyan rovat, melyben az Kolumbiára tervezett utazásom időtartamára kellett írnom valamit de én a 3 hetet azt csak úgy hozzávetőlegesen gondoltam. Hát, ők nem így gondolták. Változtatni azonban már nem lehetett, én meg így is örültem, hogy végre takarodhatok tovább, ezért aztán felesleges egyezkedés helyett leadtam az útlevelemem és kifizettem a 16 dolláros vízumdíjat. Marcela 2 óra várakozást kért még, hogy a dokumentumot kiállítsa és a konzullal azt aláírassa. Ez alatt a két óra alatt én visszabuszoztam a belvárosba kajálni és internetezni egyet, majd 11-re újfent elmentem a konzulátusra és átvettem a vízummal ellátott útiokmányomat. Nagy pillanatok voltak ezek, kedves olvasóim! Azt azért már most javasolni tudom minden határozatlan időre Kolumbiába látogató embernek, hogy a vízumkérő lapon minél hosszabb időt adjon meg a tartózkodásra, nehogy aztán a rövid idő miatt kelljen a terveken változtatni. Nekem egy picit újra kellett gondolnom a betervezetteket de azért még így is úgy tűnt, hogy sikerülni fog mindent megnézni amit szeretnék. Meglátjuk...

A Kolumbiai Konzulátus után még elmentem ebédelni egyet Hasan libanoni éttermébe búcsúzóul, majd tettem egy rövid sétát a belvárosi pólóüzletekben. Szerettem volna még egy "I LOVE BOOBIES" feliratú pólót venni, ez a projekt viszont már nem jött össze sajnos. Dél-1 óra felé visszamentem a hostelbe, összeszedtem a cuccaimat, elköszöntem Darrentől, majd taxival kisiettem a buszpályaudvarra, hogy elcsípjek egy észak felé induló buszt. Reménykedtem, hogy még nincs túl késő, ugyanis az ecuadori határváros Tulcán kb. 5 órányira volt Quitotól. Szerencsémre azonnal jött egy busz, így felesleges várakozás nélkül sikerült elhagynom Ecuador fővárosát.

Maga a buszút lassú volt és döcögős. Az idő nagyobbik részében csak az ablakon bámultam kifelé, s néztem az egyre távolodó Cotopaxit. Azon tűnődtem, hogy azért mégiscsak elrepült az idő és lám, lassan már világkörüli utam 7. országába érek. Egy kicsit bosszantott, hogy a vízum miatt plusz 1 hetet "nyertem" Quitoban, s az ott töltött idő helyett inkább el kellett volna mennem az ország amazonasi vidékére, az Oriente-re, de ez már késő bánat volt és nem is akartam emiatt rosszkedvű lenni. Így alakult és kész. Dél-Amerikába úgyis visszajövök még, majd akkor lecsekkolom az ecuadori dzsungelt. Az 5 órás út áthaladt először Otavalo, majd utána Ibarra városkáin, s este 7-re értem a határ mellett fekvő Tulcánba. A buszról leszállva egy kolumbiai kiscsajjal azonnal taxiba ültem és elautóztunk a néhány km-re lévő Rumicacha Puente International-hoz, mely az Ecuadort Kolumbiától elválasztó híd.

Folytatás: Érkezés Kolumbiába (2004.06.21.)