Moorea

Érkezés Moorea-ra és átvergődés a sziget túloldalára
2004-09-22
A hajóút 1 óráig tartott és egész kellemes volt. Az egyetlen bajom csak az volt, hogy felhős volt az ég, így az összes képeslapon világító türkiszkék tengerből semmit nem láttam. Tahiti is és Moorea is félig felhőben álltak, szóval a látvány nem volt a legnagyobb stenk. (Ez nem panaszkodás, csak szomorú tény.) A tenger nem volt túl nyugis, csak úgy dobálta a hatalmas kompot a sok hullám. Du. 3 körül aztán befutottunk Moorea Vaiare nevű kikötőjébe. Mooreáról annyit érdemes tudni, hogy 14200 fő a hivatalos lakossága, nevének jelentése "arany / sárga gyík", Tahiti után a második legnagyobb szigete a Társaság-szigeteknek, kerülete kb. 60 km és ugyancsak egy vulkán maradványa, csakúgy mint sok másik sziget. Mellesleg pedig Bora Bora után a második legszebb sziget az összes közül és ráadásul még olcsóbb is mint Tahiti. Hohóóóóóóó.

A kompról leszállva megint stoppolni kezdtem és 10 perc után fel is vett egy asszony 3 gyerekével, s a platós kisteherautójukon 14 kilométernyire vittek el, egy Maatea nevű falucskáig. Itt aztán újból jobbkéz hüvelykujj felfelé az út mellett és 2 perc múlva meg is állt egy francia tag. Ez a hapsi is rendes volt és 10 km-rel még közelebb vitt a célpontomhoz. Útközben meg csak úgy fosta a szót a manus (már bocs a kifejezésért de ennél találóbb magyar szó nincs erre), elmesélte, hogy a lánya Amerikában ment férjhez és neki is már megvan a zöldkártyája és San Franciscoban élt egy pár évet de a felesége (aki Tahiti-i) vissza akart jönni ide és most neki is itt kell senyvednie de már alig várja, hogy visszamenjen az USA-ba. Az autóból való kiszállás előtt még bemutatkoztunk majd elköszöntünk egymástól. Ő egyetlen egyet sem kérdezett tőlem. Ezt hívják úgy, hogy szónoklás és nem beszélgetés. Hehe. Mindenesetre rendes volt, nem akarom bántani. A 3. és egyben utolsó "sofőröm" egy helyi asszony volt platós jeep-jevel, ő rá se vártam 10 percnél többet és el is vitt egészen a Camping Nelson bejáratáig. Megköszöntem neki is a kedvességét, majd belejentkeztem Nelsonhoz. (A stoppolással ezen a napon 600 frankot spóroltam és még poén is volt. Ezt ezentúl sem fogom másképp csinálni errefelé. Juhéééj.)

Nelsonról a papeete-i információs irodából szereztem tudomást. A sok szálláslehetőség közül azért választottam Nelsont, mert itt lehetett VISA kártyával is fizetni és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a még rendelkezésemre álló kp elég lesz a vasárnapi továbbutazásomig, a pénzváltás meg macerás és drága. Szóval 1300 frank / éjszakáért kaptam egy ágyat egy két ágyas szobában és az egészet 3 napra előre kifizethettem kártyával. Szobatársam egy már másfél hete itt szinyelő 23 éves Chris nevű Machesteri srác lett, akiről kiderült, hogy már 5 éve a világ ezen szegletében tengődik, egészen pontosan Ausztráliában kezdte, majd Pápua Új-Guineán folyttatta, majd Vanuatu és Francia Polinézia következett. Az egyik legmagasabb PADI szintfokozattal rendelkező búvár a srác és egy amerikai búvárhajón dolgozik már fél éve. Előtte meg búvárkotató volt itt-ott. Még nem hiányzik neki Európa bár állítolag 1-2 hónap múlva hazanéz egy 3 hétre. Hát, így is lehet élni. Ő így érzi. :) Nelson recepcióján kaptam egy-két infót is Mooreával kapcsolatban, így már ki is találtam, hogy mit fogok az itt tervezett 4 napban csinálni.

Vacsorázás végett elmentem egy közeli szupermarketbe kaját venni és 320 frankért beszereztem egy konzerv raviolit, amit csak meg kellett melegíteni és kész. Hát, ezt pont nekem találták ki. Kb. 800 grammos volt a konzerv, gondoltam ez elég is lesz. Vacsorázás közben beszélgetésbe elegyedtem egy cseh családdal, akikrők kiderült, hogy már második alkalommal vannak Francia Polinéziában. Fater ugyanis a CSA-nak dolgozik, ami a Cseh Légitársaság, így a család ingyen repül. Jó nekik. Vacsi után még Chris-szel és egy másik John nevű fiatal angol sráccal dumáltam egy ideig a szobánkban, majd 9 körül váratlan hirtelenséggel elaludtam.

Egyébként az esti főattrakció, a gyönyörű naplemente felhősödés miatt ezen az estén elmaradt. Még lesz 2 estém Mooreán, talán majd másnap... Mindenképpen látni szeretnék legalább 1 polinéziai naplementét!

Cápa-, rájaetetés + délutáni pihenés
2004-09-23
Reggel korán felébredtem. Éhesen átballagtam egy közeli "magasin"-ba (bolt) és vettem fain friss baguette-et, tejet meg egy kis felvágottat. Összesen 500 frank körüli összeget fizettem, ami nem is olyan rossz. Ez ugyanis fedezni fogja a reggelimet és az ebédemet. Ha sikerült így gazdálkodnom, akkor a végén még marad lóvé. Hehe. Na jó, szóval bevásároltam és visszaérve a kempingbe nagyon csúnyán bezabáltam. Reggeli után még szinyeltem egy órát, majd 9 után elindultam, hogy befizessek a cápa- és rájaetető 3 órás túrára, amit a szomszédban lévő Moorea kemping szervez naponta fejenként 2000 frankért. (Ami nem olcsó de hát ez van.)

A csónak 10-kor indult, így még volt egy fél órám is, hogy a csodaszép türkiszzöld színű lagúnában gyönyörködjem egy kicsit. Érdekes dolog - és egész Francia Polinéziában ez teszi a szigeteket olyan csodálatossá - hogy a legtöbb szigetet egy pár száz méteres korallzátony veszi körös-körül, s az általuk létrehozott "lagúnák" sekély víze miatt van zöld színe az óceánnak. Egyes helyeken, mint pl. a Tuamotu szigeteken, ezek a zátonyok sokszor nem is vesznek körül szigeteket, csak több négyzetkilométeres területen egy vízből félig kiemelkedő platformot képeznek, s a levegőből nézve a zátony által közrefogott terület egy hatalmas zöld medencének tűnik. Ezek a természetes medencék azok, melyeknek látványa lélegzetelállító sokszor. Szóval várakozta, várakoztam és 10-kor végül elindultunk. Voltunk vagy 20-an turisták - ami a számomra mindig mérsékli a mókát, mert olyan tömegakció jellege lesz a kirándulásnak - de ez már csak ilyen. Velünk jött 4 helyi srác, akik közül az egyik idegenvezető volt, egy másik a "sofőr", a maradék kettő meg zenész. Szóval jópofa volt. Az idegenvezető magyaráz, siklunk előre a zöld lagúnában, s a csónak végében meg két srác helyi tahiti zenét énekel. Jó kis fíling volt.

Kb. 5-6 percet mehettünk csak mire megérkeztünk a "cápák medencéjéhez". Itt az idegenvezető beugrott a vízbe, majd a srácok a hajóról elkezdtek haldarabokat dobálni a vízbe és hoppsz, egyszer csak megjelent egy csomó cápa. Nem nagy fehér - mint a "Cápa" című filmben - hanem kisebb méretű "black tipped reef shark"-ok. (A magyar nevét nem bírom kitalálni.) Egy ideig mindenki nézte őket a hajóról, majd egyenként a vízbe ugrottunk és közelebbről is szemügyre vettük a mutatványt. Kb. 20 percig időzhettünk itt és jókat szórakoztunk azon, hogy a cápák miként próbálják kijátszani egymást - na meg az időközben megjelent sirályokat - ,hogy megszerezzék a "jogos" falatot. Ezek a cápák egyébként emberre egyáltalán nem veszélyesek. A cápaetetés után aztán továbbálltunk a rájákhoz.

Az idő tiszta volt és napos, bár a sziget magas hegyei az idő előrehaladtával elkezdték vonzani a felhőket. Ezt már az előző napokban is megfigyeltem és ez Tahitin is így volt. Reggel minden tiszta és fain, majd 10 körül elkezdődik a felhősödés és du. 3-ra az egész sziget fölött egy hatalmas felhőkupac tornyosul. De csak a szigetek fölött. A tenger fölött tiszta és kék az ég. Mindenesetre a ráják medencéje fölött még nem volt felhő, így ezt a mutatványt is ragyogó napsütásben nézhettük végig. Ez a "medence" (vagy lagúna) már sokkal alacsonyabb volt, mint a cápáknál, itt csak derékig ért a víz. Az idegenvezetőnk itt is elsőnek ugrott a vízbe, majd haldarabokkal a kezében elkezdte vonzani a rájákat, mint atom. Egy fél perc alatt vagy 10 rája jelent meg és a legnagyobb meglepetésünkre abszolút háziállat módjára viselkedtek. A srác símogatta, paskolgatta a hasára ráúszó hatalmas rájákat, teljesen jópofa volt. A látvány hatására mi is felbátorodtunk és a vízbe ugrottunk. A ráják (melyek típusa angolul nevezve "stingray" volt) hozzánk is közel úsztak és mi is megpaskolgathattuk őket, egyiket a másik után. Még halat is kaptam a kezembe így etethettem is egy hatalmas példányt. Persze olyan kaskalák módon próbáltam az újdonsült "cimbora" szájába gyömölszölni a halat, hogy az még a kezemre is ráharapott. Nem lett semmi bajom persze de azért furcsa volt érezni egy rája fogazatát a kézfejemen. Ez a rész óriási volt. A cápás etetés is tetszett de az, hogy normális esetben olyan veszélyes élőlényekkel, mint a ráják ilyen közel lehet egymáshoz kerülni, ez páratlan volt. Az idegenvezető srác elmesélte, hogy 20 éve kezdték el megszelídíteni a lagúna ezen részében élő rájákat és mára már több tucat barátságos rájacsalád él itt, akik alig várják a mindennapos símogatást (és legfőképpen az etetést). Úgy is fogalmazhatnék kedves barátaim, hogy ez a legnagyobb stenk.

A rájaetetés után harmadik lépésben elmentünk a sziget ÉNY-i csücskénél lévő Motu Fareone-ra. A "motu"-k nem mások, mint apró szigetecskék, melyek a nagy sziget korallzátonyainak a szélén ülnek legtöbbször. Moorea-n néhány ilyen motu van, Motu Fareone, Motu Tiahura, Motu Irioa és Motu Ahí. Bora Bora-n például egyes motu-kon kisebb bungalow-k és éttermek is vannak, így csónakba ülve át lehet rájuk hajózni, s úgy érezheti az ember magát mint egy modern Robinson Crusoe. Motu Fareone-ra érve tehát először volt egy kis bemutató, hogy hogyan kell egy kókuszdiót felnyitni. Hát nem könnyű de a technikán múlik az egész. A srác után én is megpróbáltam de nem jött össze. Anyúúúúúúúú. Na mindegy, majd Rarotongán gyakorlok egy kicsit. A "kókuszdiónyitogatás" után kanyarintottak nekünk a srácok egy frankó kis gyümölcstálat, majd egy fél óra szabadprogram következett. Ez alatt én sétáltam egyet a korallsziget szélén és bámultam a gyönyörűséget. Azon gondolkodtam, hogy jobb is, hogy nem egy ilyen helyen élek, mert akkor hova tudnám a szépséget még fokozni? :) Így legalább úgy érezhettem, hogy egy speciális helyen járok, ahova nem mindennap juthatok el. A szabadprogram után visszaszálltunk a hajóba és lecsorogtunk a part mentén a Moorea kempinhez. Jópofa volt ez a program, főleg a ráják miatt megérte a buli.

A délután folyamán megebédeltem első körben, majd a szobámban írtam naplót kisebb-nagyobb megszakításokkal. Az idő eddigre már elég borongós lett, így nem is éreztem iszonyatos késztetést, hogy a napon legyek. (Mivel nem is volt nap.) Egészen este 6-ig írtam a naplót, amikor is kisétáltam, hogy megnézzem a naplementét de sajnos megint nem volt naplemente. Nem hiszem eeeeeel!!!!!! Hát nem igaz, hogy itt vagyok a világ egyik leggyönyörűbb szegletében és nem látom a kedvenc naplementéimet??? Na mindegy, talán majd másnap...

Vacsorára konzerv sóletet burkoltam, ami frankón előhozta belőlem a gyerekkori kempingezések élményeit. Már csak egy kis paprikáskrumpli hiányzott volna és akkor abszolút teljes lett volna a kép. :) Vacsora közben jókat beszélgettünk Chris-szel és John-nal, majd annak befejeztével mindenki szépen elvonult aludni. Chris, aki már jó ideje Polinéziában van, mindig csak azt mondogatta, hogy az esti egyedüli program a "naplemente" (már ha van belőle), utána csak az alvás és a pihenés marad. Hát mi sem tettünk másként. Fél 9-kor átadtuk magunkat az álmoknak.

Stoppolással egybekötött kirándulás délelőtt, semmittevés és dumálás délután
2004-09-24
Reggel szokás szerint korán keltem. Chris fél 7-kor lelépett, neki véget ért a 2 hetes pihenő, ment vissza a hajóra dolgozni. Chris távozása után fél órával vettem észre, hogy a manus az ágya mellett lévő aprópénzes zacskót nem vitte magával. Összeszámoltam a benne lévő összeget és több mint 1200 frank volt az a fél kilónyi pénz. Teljesen korrekt!!!! Ebből egész napra meglesz a kajám. Szóval jól indult a nap. 7-kor átmentem reggelit venni és 8-ig a szokásos módon teletömtem a majmot. Legnagyobb stenkemre (illetőleg szerencsémre) valaki a konyhai "mindenki könyve" polcra odatett egy Tahiti útikönyvet, így igaz, hogy csak az utolsó előtti naptól, de már újból volt Lonely Planet-em!!!!!

Fél 9-re összeszedelőzködtem és elhatároztam, hogy elmegyek az Opunohu Völgybe, ami a sziget két északi oldalán található öble közötti, a sziget belseje felé nyúló rész. Itt ugyanis volt egy kilátópont, valamint egy néhány régészeti és történelmi szempontból fontos imahely, azaz "marae". Az első 10 percben félmeztelenül próbáltam meg stoppolni de ez nem jött össze, így aztán felvettem a pólómat és újra próbálkoztam. A "mutatvány" azonnal sikerült is, egy fiatal helyi srác felvett a finoman légkondis hiperszuper terepjárójával és egészen a völgybe vezető útig elvitt. (Pedig ő nem is jött volna ilyen messzire, tök rendes volt.) Csak néhány szót beszélgettünk az autóban de ennyi idő alatt kiderítettem a srácról, hogy a nagyanyja (vagy dédanyja) magyar volt. Mindenhol ott vagyunk kedves polgártársaim! (Magyar elődeink derekasan elszórták a magokat! :) A bekötőúthoz érve elkezdtem fölfelé gyalogolni, majd villámgyorsan leintettem egy teherautót, mely újabb 5km-re elvitt befelé. A teheautóról leszállva beszélgettem egy pár szót a sofőrrel és arról is kiderült, hogy valamelyik nagyszülője magyar volt. Na mondom, ez tök poén, hogy Francia Polinéziában, a világ végén találkozom ilyen emberekkel. (Lehet, hogy nekem is ez a rendeltetésem, hogy elszórjak egy-két magot erre-arra?? Hehe. Ezen úgy érzem, hogy el kellene gondolkoznom...) Ez a pont már csak 1-2 kilométerre volt a Belvedere-től (kilátó), így úgy gondoltam, hogy ezt már legyaloglom.

10 perc után elértem a "marae"-k helyét, s szépen komótosan végigballagtam az - egész Polinéziában állítólag egyik legfontosabb - archeológiai emlékhelyet. Sorrendben először Marae Taitiroa, majd Marae Ahu-o-Mahine, végül pedig Marae Afareaito került rá a "listámra". Jópofák voltak ezek az imahelyek, az egész nem volt más, mint egy csomó egymás tetejére rakott kőből kialakított platform - melyet helyenként derékig érő kőfallal is körülvettek, középen pedig sírkőként felállított kőtáblák és egyes "marae"-k végén egy pár soros oltárszerű rész. Állítólag az egykori polinéziaiak évente egyszer itt még emberi áldozatot is bemutattak az isteneiknek, s ilyenkor egy erőteljes fiatal hímet "gyilkoltak le". Szegény kiválasztott. (Persze gondolom elhitették vele, hogy ez neki jó.) A marae-kkal való ismerkedés után nekivágtam a hátralévő 1,2 km-nek és felballagtam a kilátóhoz. A látvány a kilátóból egész korrekt volt, középen a 891m magas Mt. Rotui, balra az Opunohu-öböl, jöbbra a Cook-öböl, körülöttünk pedig egy csomó gyönyörű hegy. Az idő már kezdett lassan beborulni, így gyorsan fényképeztem egy párat. Mivel még mindig elég korán volt (kb. d.e. 10 óra), így vagy 40 percet időztem itt fent, csak olvasgattam a reggel szerzett Lonely Planet-emet és bámultam a természet szépségét. Sajnos egy idő után egyre több turista busz is érkezett a "belvedere-hez", így a nyugis olvasgatásból egy nyüzsgős "mindenki engem kért meg, hogy lefényképezzem őket" c. program lett. Ennek aztán villámgyorsan véget is vetettem és elindultam lefelé. Kb. a "marae"-kig jutottam el, amikor elkezdtem stoppolni és szerencsémre egy turista mikrobusz fel is vett. Öszintén szólva csodálkoztam, hogy felvettek, ugyanis a buszban két 70 év körüli "igazi amerikai" házaspár utazott (a volán mögött az idegenvezetővel) és az ember azt gondolná, hogy ilyen exklúzív vendégeket körbekalauzoló busz stopposokat venne fel utoljára. Ráadásul a kisbusz pont abba az irányba ment, ahol a Nelson kemping is volt, így szinte végig hazavittek. (Csak azért szinte mert az utolsó szakaszon kiszálltam az autóból, hogy gyalogoljak is azért egy kicsit.) Hazafelé menet még le-lesétáltam a lagúnákhoz bámészkodni egy kicsit de aztán du. 1-re már vissza is értem.

A délután hátralévő részében nem sok minden történt a pihenésen kívül. Mivel a szobában nem volt elektronomos aljzat ezért a recepcióra adtam le az iBook-omat és a fényképezőm akkumulátorát is újratölteni. Szokás szerint betoltam egy baguette-et ebédre is (nutellás baguette-et, jujujujujjjjjj de fincsi volt), majd összefutottam John-nal. Vele és két angol hátizsákos párral (Mark-Suzie, Zane-Catherine) beszélgettem végig a délutánt egy lagúnaparti padon üldögélve. Isten meghallgatta a naplementével kapcsolatos imámat és erre az estére már megrendelte a Nap tengerben való lenyugvását, így ezt 6 óra előtt kicsivel végig is nézhettem úgy, ahogy azt már korábban is terveztem. Csodálatos volt, juhééééééj.

Az este hátralévő részében már semmi küli nem történt. Először ettem egy kis sóletet megint, majd a srácokkal dumáltam még vagy este 9-ig a tengerparton. A nap végére újfent korán, azaz 21.10-kor tettem pontot.

Utolsó napom Francia Polinéziában
2004-09-25
Reggel megint korán felébredtem de lustizással egybekötve egészen fél 9-ig naplót írtam. Ezek után elmentem reggelit venni, teletömtem a majmot, összecsomagoltam a dolgaimat és 10 órakor kijelentkeztem a hostelből. Igazából nem tudtam, hogy pontosan mit akarok csinálni de gondoltam ráérek még egy kicsit, így az előző délután megismert csapattal egészen du. 1-ig a kemping egyik tengerparti padján üldögéltünk és beszélgettünk. Du. 1 után aztán elköszöntem a csapattól és kisétáltam, hogy elstoppoljak Vaiare-ba a kikötöbe.

A délelőtti beszélgetésünk alkalmával többször említettem a srácoknak, hogy "engem mindig felvesznek, amikor stoppolok", de a délutáni stoppoláskor hirtelen egy olyan érzés nyilalt belém, hogy most ez valamiért nem fog összejönni. Valószínűleg azért mert elkiabáltam, hogy ez milyen könnyen megy de az érzés bennem volt, hogy beszívok, ha nem kapom el a buszt. Mivel az utolsó hajó Moorea-Tahiti viszonylatban du. 16.50-kor ment, így nem volt kedvem kockáztatni 300 frankért. Így rövidúton elkaptam egy buszt, mely 45 perc alatt csigalassúsággal ugyan de elrepített a kikötőbe. A Moorea Express 14.50-kor ment, így megnyugodhattam, hogy most már tutira nem ragadok Moorea-n. Zane és Cathy ugyancsak ezzel a kommpal jöttek, így úgy határoztunk, hogy innen együtt megyünk. Annál is inkább, mivel ők is ugyanazzal a géppel jöttek tovább a Cook-szigetekre másnap hajnalban. Áthajóztunk tehát Papeete-be, majd a délután hátralévő részét egészen fél 6-ig a belvárosi Bougainville Parkban töltöttük.

A terv eredetileg az volt, hogy ledobjuk a csomagokat a reptéren, majd "visszaLeTruckozunk" a belvárosba, de ezt végül elvetettük és kitaláltuk, hogy inkább kimegyünk a reptérre és megpróbálunk valahol nyugovóra térni ott. A gépünk reggel 5.30-kor ment, amire nemzetközi járat lévén hajnali 2.30-kor be kellett jelentkezni, ezért nem akartunk 20 dolláros díjat fizetni egy fél éjszakáért. Első lépésben a reptérrel szembeni boltban elvertük a maradék frankjainkat (vettem frankó kis olajos szardíniát friss baguette-tel!!), majd lecuccoltunk a repülőtéren. Az óra ekkor 17.15-öt mutatott, azaz volt 12 óra 15 percünk várakozni. Na, hát ennyit még a Godot-ra se várnék... Az első 1-2 órában csak a reptéren lézengtünk, majd gondoltunk egyet, mindenki elővette a legpuhább fekvőalkalmatosságot (nekem végre az eddigi utazásom alatt szinte legelső alkalommal igazán jól jött a hálózsák!!!) , majd befeküdtünk egy sarokba és megpróbáltuk beverni a szunyát. Valószínűleg igen fáradt lehettem, mert a hatalmas zajongás, hangosbemondó, tömeg és tsi ellenére este fél 8 magasságában egyszer csak elpilledtem. Persze állandóan felébredtem de kisebb nagyobb megszakításokkal sikerült aludni. Pláne amikor éjfél lett, akkor minden elcsendesedett, így hajnali 3-ig szinte végig aludtam. (Még álmodtam is!!!) Kicsivel 3 után aztán felkeltünk, becsekkoltunk, bementünk a váróba dögleni még egy kicsit (ahol iszonyatosan kényelmes fotelekben végigaludhattuk volna az éjszakát de ezek a szemetek nem engedtek be a váróba reggel 4-ig), majd az időközben Los Angelesből megérkezett Air New Zealand NZ 53-mas járatára felszálltunk és nem sokkal 5.30 után búcsút intettünk Tahiti-nek és Francia Polinéziának. Most erre ennyi idő jutott és azt kell, hogy mondjam, bőven elég is volt!

Összegezve Francia Polinéziát, néhány dolgot mindenképpen le tudnék szögezni. Először is baromi drága hely, úgyhogy ide sok zsírral kell jönni. Mivel kismillió sziget van, amit meg lehet látogatni (s bár ezek nagytöbbsége hasonlít egymásra, azért az egyes szigetcsoportok között vannak komoly különbségek, de még a csoportokon belül is, mint pl. Bora Bora sziget, ami a Társaság-szigetek abszolút gyöngyszeme méregdrága viszonyokkal), ezért nem 6 napot, hanem legalább 2-3 hetet megérdemel ez a "kis" szeglet. A turistacentrumokban szinte mindenhol beszélnek angolul, így a francia nyelv ismeretének hiánya nem okoz túl nagy hátrányt. Az emberek alapvetően kedvesek de a levegőben még is az a franciás, mosolygósan távolságtartó hangulat kering, amiben az ember azt érzi, hogy bármennyi időt eltölthetne, akkor sem lenne otthonos érzése. A kedvezmények pedig - bármilyen nemű - főleg csak francia állampolgároknak járnak. A közlekedés egész jól meg van oldva de a távoli szigetekre sokszor egyszerűbb repülni, ami mondanom sem kell, hogy sokkal drágább mint a hajó. Ami pedig mindenképpen ajánlott az az, hogy az ember a párjával - barátnő, barát, feleség, férj, szerető stb. - érkezzen ide, mert egyedül komolyan megkekkensz. A modern nyugati ember által elképzelt földi paradicsom egy az egyben úgy néz ki, mint ezek a szigetek. Ezt a természeti szépséget meg kell osztani egy hozzád közel álló ellenkező nemű egyeddel - normális esetben - , hogy egy csodálatos napsütéses türkiszzöld lagúna partján töltött verőfényes nap után az ember egy polinéziai naplementében szeretkezze magát boldoggá a kedvese oldalán. Ez ugyanis így stenk.

El kell ismernem azonban, hogy a francia nyelv ismét érdekelni kezdett egyre jobban, mivel az 6. nap végére már egész jól elmakogtam ezen az abszolút szexis latin nyelven, s a még anno gimnáziumban 4 év alatt tanultak egyre inkább kezdtek előjönni. Talán majd hazaérés után rápattanok a franciázásra... :) Hehe. Ha már a nyelveknél tartunk érdekességként jegyezném meg, hogy a "tattoo", azaz tetoválás, a "taboo", azaz tabu szavak eredetileg tahiti eredetűek és innen terjedtek el világszerte. Ami pedig a magyar nyelv és a tahitii közötti párhuzamot illeti, a "pia" szó - mely tahitiiül sört jelent - igencsak elgondolkodtatott... :)

Szóval tehát PARAHÍ, NANA - AZAZ VISZONTLÁTÁSRA!!!

Folytatás: Érkezés a Cook-szigetekre (2004.09.26.)