Santa Marta & Taganga

Továbbindulás Santa Marta-ba és útközben a számítógépem felvétele
2004-07-01
8-kor keltem, majd cuccaim összerámolása és egy gyors zuhi után a találkozóhelyre siettem. Útközben megint megtalált egy néhány hajléktalan, így egy telefonközpontban várakoztam a "barátnőmre". :) 9 után 1-2 perccel be is futott a lány, s a következő 1 órát egy kellemes reggelizéssel töltöttük. Az igazság az, hogy egy kicsit nehézkesen ment az információcsere, mivel tudvalevőleg én talán egy életre elmegyek Cartagena-ból, így nem volt sok értelme bármilyen témát is feszegetni az időjáráson kívül. Na mindegy. Öszintén szólva nem igazán stílusom az ilyen típusú "udvarlás", csak ki akartam próbálni, hogy képes vagyok-e rá.

Reggeli után elköszöntünk egymástól, én meg visszamentem a hostelbe, hogy kiderítsem gyorsan, hol van a számítógépem. Zoli barim ugye már hétfőn elküldte Floridából a gépet de mivel az interneten ennek a cégnek nem volt csomagkövető szolgálata, ezért nem tudtam, hogy mikor ér be pontosan, csak annyit, hogy csütörtökre ígérték és nem Cartagena-ba jön, hanem a Cartagena és Santa Marta útvonal közepén található Barranquillába. Zolitól kiderítettem a helyi iroda telefonszámát, s egy gyors telefont követően megtudtam, hogy szeretett iBook-om megérkezett Kolumbiába és türelmesen vár engem. Juhéééééééééj!!! Elkaptam gyorsan egy buszt, ami közel 1 óra alatt vitt ki a pályaudvarra, majd délután 1-kor már egy Barranquilla felé menő buszon üldögéltem. Maga az út nem volt túl kellemes, mert minden kereszteződésnél felszállt egy újabb árus és így szinte végig volt ember, aki ordibált valamilyen süti vagy fagyi vagy kaja nevet. Jópofa volt mindenesetre és vettem is az egyiktől egy néhány sütikét, csak az zavart, hogy állandóan ment a kiabálás.

Barranquillába fél 4-re értünk be. Mivel a busz a város szélén állt meg, ezért taxit kellett fognom, hogy eljussak az ABE Cargo helyi irodájába, s helyi kokeró csáveszkám szükségemet látva le is vett gyorsan 16000 pesóra a fuvarért. Fél óra kocsikázás után végül megérkeztem a csomagküldő irodába és át is vettem a számítógépemet, ami sértetlenül visszaért hozzám az USA-ból. De jóóóóóóóóó. Gyorsan beraktam a gépet a hátizsákomba, majd a taxis sráccal kivitettem magam megint a város szélére, hogy elkapjak egy Santa Marta-ba menő buszt. Ezt azonnal sikerült is eszközölni, így fél 5 után kicsivel már egy újabb buszon ültem az aznapi végállomás felé.

Ez a buszút már sokkal kellemesebb volt, habár egy magát állandóan angolul exkuzálni akaró fogkefeárus srác nyomta mellettem a vakert végig 1 órán keresztül. A kisbusz mindazonáltal szakította neki mint atom, így 6 után kicsikével beértünk a Santa Marta melletti El Rodadero-ba, ahonnan egy újabb helyijáratos mikrobusz vitt be Santa Martaba 10 perc alatt. Lonely Planet könyvemből kinéztem egy pár ajánlott diákszállót, s egykettőre be is jelentkeztem az egyikbe. Érkezésemkor a tulajdonosasszony közölte, hogy az Elveszett Város túra pillanatnyilag le van zárva, mert elraboltak egy volt szenátort és tele van fegyveresekkel a terület. Na mondom, szép. Ezért jöttem és meg se fogom tudni nézni. Ez egy kicsit letört de nem volt mit tenni. (Az Elveszett Város túrával kapcsolatos egyéb veszélyekről és múltbéli incidensekről majd a "Ciudad Perdida" menüpont alatt olvasható több info.) Lecuccolás után számítógépeztem egy kicsit (visszarendeztem mindent eredeti állapotába), majd lementem vacsizni. A sarkon összefutottam egy Rinat nevű izraeli lánnyal, akivel már ötödszörre találkoztam Dél-Amerikában. (Először Brazíliában a Belo Horizonte - Porto Seguro 20 órás busz úton ült előttem, másodszor a bolíviai Rurrenabaque-ban egy étteremben találkoztunk, harmadszor Peruban a Machu Picchunál, negyedszer Cusco-ban egy krimóban, most meg itt Santa Martaban, Kolumbiában). Annyira megörültünk egymásnak és az újbóli viszontlátásnak, hogy közösen vacsiztunk egyet, majd egészen éjjel 1-ig dumáltunk. Kiderült, hogy Rinat New Yorkba készül melózni egy kicsit, így meg is ígértem neki, hogy szerzek neki egy hostessmunkát az étteremben ahol dolgoztam. Ezen az estén a kolumbiai Mariscal csapata legyőzte az argentin Boca Juniorst a dél-amerikai bajnokok ligájában, így minden kolumbiainak fülig ért a szája, az autók meg szakadatlanul dudáltak. Oh yeah.

Elköszönésünk után hazamentem, majd reggel 4-ig fényképeket válogattam a weboldalra. 1 hónap után már elfér egy kis frissítés - gondoltam - és a képtárat a legegyszerűbb bővíteni, s talán a látogatóimat is az érdekli a leginkább. Mondanom sem kell, hullafáradt voltam mikor eldőltem végül aludni.

Ügyintézés Santa Marta-ban, majd átbuszozás Taganga-ba
2004-07-02
Reggel 10-ig aludtam, mivel Rinat-tal megbeszéltük, hogy együtt reggelizünk a hotellel szemközti étteremben. Ez vidáman meg is történt, egészen déli 12-ig kajcsizgattunk és dumcsizgattunk.

Reggeli után eljött az idő, hogy végre elrendezzem azt, amiért Santa Marta-ba jöttem. Ez először is egy kezdő búvártanfolyam, másrészt a Tayrona indiánok romvárosa az "Elveszett város" a Sierra Nevada hegységben. (Ez utóbbival kapcsolatban csak azt akartam tudni, hogy megnyitják-e a közeljövőben a területet vagy sem, van-e esélyem odajutni?) A búvártanfolyam azért, mert egyre inkább szükségét érzem egy ilyen ismeretanyag elsajátításának is főleg a móka fokozása érdekében (és mellesleg az utam során megismert hátizsákosok nagytöbbségének volt legalább 1. szintű vizsgája, amivel már tök jókat lehet merülni itt-ott), az Elveszett Város meg sokak szerint az egyik legvadregényesebb túra egész Dél-Amerikában. Az egyetlen bibi csak az idő, ugyanis mivel július 11-én el kell hagynom Kolumbiát, így 9 napom van erre a két mókára. Ez pedig elég csücskös.

Kiderítettem a Casa Familiar (szállásom) tulajdonosaitól, hogy a közeli Taganga nevű kis halászfaluban akár még aznap is elindíthatok egy búvártanfolyamot a sokak által ajánlott Poseidon búváriskolában, így az első célomat úgy tűnt, egykettőre el is érem. Stenk. Betelefonáltam a búváriskolába személyesen is, ahol konfirmálták a fenti infót és közölték, hogy az első nap az nem igazán hosszú és elég ha du. 4 körül átérek hozzájuk. (Santa Marta - Taganga 5 km-re vannak egymástól.) Ára 169 USA dollár, ami a kurzus és 6 merülés díja, valamint biztosítás és szállásdíj is benne van az árban. Ez sok utazó szerint az abszolút stenk, ugyanis ez a legtöbb tengerparti országban legalább 2x ennyibe kerül. (Kivéve Hondurast, ahová ha minden jól megy, ugyancsak elnézek majd.) Magyarul nem hagyhatom ki. Eme abszolút pozitív info után gyorsan kivettem a bankból a tanfolyamhoz szükséges összeget, majd elsiettem a Turcol irodájába, ahol az Elveszett Város túrát intézik. Megtudtam, hogy már meg is nyitották az ösvényeket és minden ok. A szenátort megtalálták és kiszabadították, helyreállt a viszonylagos béke. (Ez persze utólag kiderült, hogy nem teljesen volt igaz, de a túra mindenesetre tényleg üzemelt.) Rövid egyezkedés után sikerült egy 5 napos túrát is kialkudnom az irodavezető Maria-val egy keddi, azaz július 6-i indulással. Az tizedikére visszaér és van 1 napom eltakarodni Kolumbiából! Yes! (A keddi indulás persze a többi jelentkezőtől is függ, akik majd csak ezután fognak feliratkozni a túrára, de v an esély, hogy minden összejön ahogy terveztem.) Foglalás és egyéb részletek megbeszélése után elmentem 2 órát internetezni, ahol félig-meddig feltöltöttem a weblapra az újabb képeket, majd du. fél 4-kor fogtam egy taxit (mivel a S. Marta - Taganga viszonylatban közlekedő mikrobuszok a hatalmas hátizsákom láttán nem voltak hajlandók felvenni) és átkocsikáztam Tagangába. Érkezésem után azonnal becuccoltam a Poseidon buváriskola által üzemeltetett és az iskola területén található szállásra, majd elmentem ebédelni egyet a tengerpartra. Miután ez megvolt, visszamentem a Poseidon-ba, ahol először is elintéztük a papírügyeket, majd megnéztem a "PADI Nyílt Vizi Búvárkodás" 5 szakaszára összeállított amerikai oktatófilm első 3 részét. A film után tettem egy újabb sétát a falucskában, majd visszamentem a szállásra tanulni. (A tanfolyam 3-4 nap és egy 250 oldalas könyvet kell bepusszantani mindössze az egészhez, plusz gyakorlati dolgok.)

Tanulás után levezetésként még pótoltam egy kis naplólemaradást, majd éjfélkor bealudtam mint a bunda.

Taganga: Búvártanfolyam 1. nap, majd délután Santa Marta
2004-07-03
Reggel fél 8-kor keltem, mivel már 8-kor indultunk ki a tengerre. Gyors összekészülődés után még elszaladtam egy kis elemózsiáért, majd a rugapróbálgatás következett és az egyéb búvárfelszerelések összekészítése. Tök izgi volt, ilyet még soha nem csináltam. A ruhapróba közben épp azon elmélkedtem, hogy nem is olyan rég voltam 6 éves, amikor is kedvenc szavajárásunk a bátyámmal egy pár hetes bulgáriai, fekete-tengeri nyaralás alkalmával az volt, hogy "tengerre!". Azóta már elmúlt ez a vízőrületem, de most talán ez a búváriskola visszahozza. Eddig minden búváriskolát végzett utazó ódákat zengett a víz alatti csodáról, így kell, hogy legyen benne valami.

A felszerelés összerakása után lesétáltunk a helyi beach-re, ahol 10 perces várakozás után a Poseidon csónakjai megérkeztek. Beszálltunk és elindultunk kifelé a nyílt vízre. (Ez várható volt, mivel a kurzust is, azaz a PADI búváriskola 1. szakaszát így hívják, hogy nyílt vizi kurzus.) Ilyen kezdőkurzust még rajtam kívül 1 manus csinált, egy Matt nevű brit srác, a többiek egy bizonyítvány nélküli gyorstalpaló 1 napos tanfolyamra jöttek csak. Az oktatónk egy nálam néhány évvel fiatalabb kolumbiai srác, Santiago lett, akiről pillanatok alatt kiderült, hogy egy atom jó fej csáve. Már odafelé jókat poénkodtunk, majd a 20 perces csónakázás után elindult a tanulás. Mivel az egész előző estét a kezdő búvárok szakkönyvének olvasgatásával töltöttem, már rengeteg minden ismerős volt abból, amit Santiago elmondott, de az újbóli megerősítés csak növelte a biztonságérzetemet. Fél óra elmélet után beugrottunk a vízbe, majd szép lassan minden apró részletre kitértünk. (Nyomáskiegyenlítés a víz alatt, egyes kütyük használata, stb., ezt most nem írom le ide.) Lényeg a lényeg, kb. 3/4 óra múlva már kb. 5 méter mélységig merészkedtünk, 1,5 óra után pedig 10 méter mélységben is tettünk egy 10 perces karikát. Hát mit is mondjak? Egyszerűen óriási nagy stenkember lehetett az, aki a SCUBA Diving-ot, azaz a levegőtartályos mélybúvárkodást - ennek tutira van magyar neve is de nekem fogalmam sincs, hogy mi az - kitalálta. (A SCUBA a "Self-Contained Underwater Breathing Apparatus"-nak a röviditése, ami "víz alatti légző apparátust" jelent). Egyszerűen felejthetetlen élmény volt életemben legelőször víz alatt símán lélegezni. Meg vannak ennek is a szabályai persze és meg kell ezt is szokni de tisztelt hölgyeim és uraim, ez maga a CSODA. Hogy miért vártam 29 évig arra, hogy ezt megismerjem? Nos, ezt magam sem tudom most már.

Az első merülést egy rövid pihi és snack követte, majd ismét a csónakba szálltunk és egy másik helyre dzsaltunk. Itt már kicsivel mélyebb volt a víz átlagban is, nagyon rövid konzultációnkat egy 45 perces merülés követte, a legmélyebb ponton 12 méter mélyen. A víz alatti élővilág csodáiból itt láttam ezt is azt is, bár ehhez hasonlót már a korábbi snorkel-ezéseim (ami a pipás könnyű búvárkodás neve de ezt már lehet, hogy írtam) alkalmával is volt szerencsém megtapasztalni. Színes halak, érdekes növények és többek között egy eszméletlenül könnyen körvonalazható rája nyom a homokban. Ráját már láttam de rája nyomot (ilyen frankón kivehetőt) még nem. Hmm, a könnyed víz alatti úszkálás és a 10-12 méteren való hosszú tartózkodás őszintén szólva még nagyobb elmény volt mint maga a látvány. Mivel kifogyott a sűrített levegő a második tankból is 3/4 óra után, így az aznapi móka végetért, visszacuccoltunk a csónakba és Taganga felé vettük az irányt. Napi eredményemről csak annyit - és most hadd dicsekedjek egy kicsit, hehe - hogy Santiago szerint nagyon profi módon vettem az első napot és már azonnal a haladó kurzus elvégzésére is bíztatott. (NEM anyagi megfontolásból, vagyis, hogy költsem a lét.) Erre viszont valószínűleg nem lesz időm, ha az Elveszett város túrát is meg akarom csinálni. Azt pedig igen, meg akarom csinálni... :)

Tagangába való megérkezés után visszamentünk a Poseidon centrumba, ahol gondosan lemostunk az összes felszerelésről a sót és egyéb piszkot (azok karbantartása legalább annyira fontos ugye, mint a használatuk ismerete), majd magunkat is lemostuk édesvízzel, ne ragadjunk már a sótól, mint a kürtőskalács. Eme remek tettet egy kellemes elmentelellel vezettem le, vagyis átbuszoztam Santa Marta-ba, hogy először is becsapjak egy bőséges ebédet egy már ismert étteremben, majd hogy az Elveszett Város túrának a részvételi díját (380.000 peso) kifizessem. A Turcol irodáját viszont zárva találtam, így erről nagyívben lepattantam. Nem maradt hát más hátra, mint hogy a már előző nap felfedezett internetkávézóba beegyem magamat 4 kemény órára és befejezzem a már elkezdett weboldal frissítést. Az "akció" befejeztével meg kell, hogy mondjam nektek, nagyon jól éreztem magam. 214 új képet tettem fel a lapra, s levehettem a "technikai hiba miatt szünetel" feliratot. Internetezés után a helyi tengerparti sétányon tettem egy rövid vizitet, s az éppen tomboló vásári hangulatban egy eperfagyival ajándékoztam meg magam. Nyamm nyamm. Fagyistól aztán felszálltam egy kisbuszra és visszabuszoztam Tagangába.

Tagangában szombat este lévén már hatalmas volt az utcai pörgés (ami a város méretéhez képest tényleg meglepő, hiszen ez a hely egy kis porfészek), engem persze ez nem nagyon izgatott, hanem csak egy kis ételre vágytam, vacsi gyanánt. Ezt még elfelejtettem korábban írni, hogy Kolumbiában ugyanúgy van egy csomó frissen facsart gyümölcslé stand az utcán mint Brazíliában. 3/4 - 1 liternyi tej vagy víz alapú (cukor hozzáadás ízesítés gyanánt) természetes gyümilét kb. 120 forintnyi összegért lehet a torkodon legurítani, egyszerűen isteni. Ráadaásul itt van egy-két olyan gyümölcs is, amit még sehol nem láttam (pl. egy lulo nevű kicsit kesernyés de ízesítve nagyon dög gyümike), s az ezekből készült itóka nem csak, hogy fenomenális, hanem még az újdonság erejével is hat. Vagy az újdonság erejével is hét? :) Már nem is tudom. Mindenesetre a vacsora bevezetőjeként legurítottam közel 1 liter lolajuice-t, majd egy közeli étteremben garnélarák cebiche-t burkoltam. A cebiche-ről már írtam Peru bendőboldogítói alatt, itt annyi a különbség, hogy ez csak garnéla volt. (Azaz "Camaron", vagy "Shrimp", gy.k.) Vacsi után ismét egy mangójuice-szal koronáztam meg a nap gasztronómiai pillanatát, majd hazaoldalogtam tanulni a búvárkönyvemet. Ezt egészen este 11-ig tanulmányoztam, majd még 1 órán keresztül naplót írtam és végre elértem a nap nyugalmi pillanatát és megérkeztem álomországba.

Taganga: Búvártanfolyam 2. nap
2004-07-04
Reggel ismét korán keltem, mert a búvárok korán kelnek. :) Bekaptam a "szokásos" gyümölcslevemet a falucska tengerparti sétányának egyik talponállójában, majd összekészítettük a felszerelést Santiago-val és elindultunk újabb tengeri "felfedezőutunkra". Az idő ezen a napon is fain és tisza volt, bár egy kicsit már felhősebb volt, mint előző nap. Velünk jött egy kolumbiai 50 év körüli pofa is, ő már gyakorlott nyílt vízi búvár volt, s 35 dolcsi / merülésért élvezhette ezt a mókát.

A merülés helyszínére érve Santiago azonnal megállapította, hogy ma tökéletes időnk lesz ugyanis nagyon tisztának tűnik a víz és a látótávolság legalább 15 méter a víz alatt. Rövid egyeztetés és tervezés után fel is öltöttük a ruhát valamint az egyéb műszereket és már a vízben is voltunk. Még egy rövid utolsó biztonsági ellenőrzést megejtettünk (ugyanis ez kötelező) és pár percen belül már 15 méter mélyen úszkáltunk. Maga a merülés nagyon simán ment, egyedüli probléma az volt, hogy a rövidke bajuszkám miatt elég gyakran víz került a maszkom alá, így nem győztem a vizet kiszedni belőle. (Szerencsére van erre egy víz alatti metódus és nem kell minden alkalommal a felszínre feljönni.) A látvány itt is csodás volt, színes korallok, mindenféle halak, kagylók és egy hatalmas figyelő barrakuda került a látottak listájára. A merülés 45 percig tartott kb. és hármónk közül én használtam a leggyorsabban a levegőt. Az érthetőség kedvéért 2500 psi-vel indít az ember és 500 psi a biztonsági limit. Nos, nekem ennyi volt, mikor felértünk a felszínre. Nem tudom, hogy ez miért van, egyrészt biztosan a gyakorlatlanság, másrész azt hiszem símán ráfoghatom a fúvószenész múltamra ezt a nagy étvágyú levegőfogyasztást. Nem tehetek róla de jól esik egyszerre "100 köbméter" levegőt beszippantani. :) Na jó, erről azonban a víz alatt le kell szoknom, mert különben a móka ideje felére is csökkenhet.

Az első merülés után elcsónakáztunk az előző napról már ismert öbölbe és az ott található pihenőhelyre, s itt bekaptunk 1-2 falatot tízórai gyanánt. Közben elemeztük a merülés jobb pillanatait és tovább okosodtam a búvárkodás praktikáival kapcsolatban. Kb. 1 óra várakozás után visszaszálltunk a csónakba és a második merülés helyszíne felé vettük az irányt. Ez már nem volt olyan mély mint az előző, de ennek az az oka, hogy az ismétlődő merülést (ami az első merüléshez számított 6 órán belüli újabb merülést jelenti) az elsőhöz képest már kisebb mélységben szabad csak végrehajtani.

A második merülésünk ugyancsak fantörpikus volt, itt azonban a legnagyobb stenk egy víz alatti alagútba való beúszás volt, aminek a végén egy hatalmas piros "halcsorda" odújához érkeztünk. Ez a kör is kb. 45 percig tartott, s itt a legmélyebb ponton 12 méterre mentünk le. A felelősségteljes búvárkodásban legalább annyira - ha nem jobban - fontos víz alatti világ érintetlenül hagyása, mint az, hogy betartsuk a búvárkodás fiziológiai és egyéb szabályait. Nekem mint zöldfülűnek fogalmam sem volt semmiről amíg ebbe bele nem fogtam, így különösen örülök, hogy vállalkoztam erre az egészre. Ráadásul a szakképzett búvárkodásnak elég fiatal múltja van, mindössze kb. 1-2 évtizede kötik nagyon szigorú szabályokhoz és mindenféle vizsgákhoz a világ bármely pontján való merülgetést. Ennek következtében persze a felszerelés is nagyon profi és szinte 100%-ra vehető, hogy ha valami malőr történik akkor az a búvár figyelmetlenségéből fakad nem pedig a műszerek hirtelen hibájából. Magyarul ha megtanulja az ember amit kell, akkor tuti a víz alatti "gyönyörérzet". :)

A második merülés után visszahajóztunk Tagangába. Itt először lemostuk az összes cuccról a frankón sós tengervizet - ahogy kell - , majd Santiagoval egy fél órás szóbeli tanulgatás következett. Először egy szintfelmérő kvíz, majd egy életbevágóan fontos búvártáblázat használatának megtanulása. Olyan tök jó dolog ilyen újdonságokat tanulni. Teljesen felvillanyozódtam tőle.

Du. 2 felé bebuszoztam Santa Marta-ba, ahol először kifizettem a kedden induló "Elveszett Város" túra részvételi díját, majd ebédeltem egyet a szokásos kajáldámban (s mindeközben megnéztem, hogyan nyerték meg a görögök az Európa kupát). Ebéd közben összefutottam 2 izraeli lánnyal (Imbal és Livnat - csak hogy emlékezzek a nevükre), akikkel még a dél-chilei Puerto Natales-ben találkoztam, ráadásul az egyikkel a Torres del Paine túrát is együtt nyomattam 1 napig. Most meg Dél-Amerika északi partján találkoztunk. Mondom én, hogy kicsi a világ. :) Kaja után 1 órára ismét egy internetkávézóban voltam kénytelen kikötni, ugyanis időközben leszakadt az ég és egy hatalmas trópusi égszakadás-földindulás zúdult Santa Marta-ra. 1 óra elteltével alábbhagyott a folyam, így kisiettem a főútra és azonnal elkaptam egy Taganga-ba menő buszt. Santa Martat nem tervezték árvízbiztos városnak, mert ennek az 1 órás esőnek köszönhetően is már fél méteres víz állt az utcákon. A kisbusz is csiga léptekkel haladt, nehogy kellemetlen és váratlan fürdővel betakarja az utcán sétálókat. Tagangába való visszaérkezés után ismét nekiállt szakadni az eső, de ez már nem érdekelt, mert átöltöztem a fürdőnadrágomba és a szakadó esőben sétáltam egyet a tengerparton. Közben iszogattam egy kis friss gyümilevet és élveztem a zord időt.

Az este folyamán a másnapi búvárvizsgámra tanultam egy pár órát (legfőképpen zseblámpa mellett, ugyanis a vihar kinyomta az elektromosságot a faluból), majd szokás szerint írtam egy kis naplót, s egy mély elszunnyadással rákészültem a következő napra.

Áldom az Istent és az angoltanáraimat is, hogy ilyen jól megtanultam a mai világ közös nyelvét, ugyanis ha nem beszélnék angolul, akkor se búvártanfolyamot se sominden mást se tudnék csinálni, ami ilyen típusú móka. Egyszerűen az utazásom 75 százalékának a mókáit annak köszönhetem, hogy tudok angolul. Jó oké, ezt mondjuk spanyolul is megcsinálhatnám itt elvileg (de az ehhez kapcsolódó szaknyelvet tutira nem érteném spanyolul, ami a másik), viszont akkor a búváriskola további szintjeit később nagyobb probléma lenne elsajátítani, mert nem lennének ismerősek a szakkifejezések. Igy viszont, ha esetleg majd Thaiföldön folytatom tovább a kurzust, akkor sem lesz semmi újdonság, mert a búvárkodáshoz kapcsolódó nyelv az angol és ezt a világ minden részén ugyanúgy használják. Ezzel nem magamat akarom dícsérni (hogy jajj de jól tudok angolul, bebeeeee), hanem csak a nyelv ismeretének a fontosságát szeretném kihangsúlyozni.

Az angol nyelv ismerete nélkül egy ilyen típusú utazásnak elvész a móka része. Pont.

Taganga: Búvártanfolyam 3. nap és a vizsga
2004-07-05
Reggel a szokásos 3/4 8-as kelés és a frissítő tengerparti gyümölcslé indította a napot. Mivel ezen a napon jó sokan mentünk búvárkodni, ezért egy kicsivel hosszabb időbe telt a reggeli összekészülődés, de 9 után nem sokkal már a vizet repesztettük.

Első merülésünk színhelye egy hatalmas szikla volt, illetve az az alatti vízi világ. Ez már az 1. szintű búvárkodás legmélyebb pontjának is megfelelő 18 méter mély rész volt, továbbra is tele csodálatos korallokkal és érdekes halakkal, növényekkel. Mivel jó sokan merültünk alá egyszerre, ezért volt egy csomó egymásra figyelés (legfőképpen a választott partnerre persze és az oktatóra), de minden ment símán ez első 15 percben. Ezek után elértük a szikla szélét, és belekerültünk egy viszonylag erős sodrásba. Santiago jelzett, hogy nyomuljunk úszva és lábbal dolgozva szemben az árral, ami nekem olyan jól sikerült, hogy 1 perc múlva mikor körülnéztem, senkit nem láttam a közelemben. Ettől egy kicsit bepánikoltam, s a hirtelen erőteljes úszástól is légszomj lett rajtam úrra. Hát, ez az ami a víz alatt nem oké. 10 mp alatt olyan ideges lettem, hogy kapkodtam a levegőt a tankból, s ez meg még idegesebbé tett, mert attól féltem, hogy így egykettőre kifogy majd a levegőtartalékom. Elindultam visszafelé a sziklafal mentén és pár másodperc után meg is láttam a srácokat, majd Santiago nyugtatgatott egy percig. Szerencsére sikerült a pánikon úrrá lennem, így a hátralévő 10 percet már nyugiban élveztem és úszkáltam a halacskákkal, mint Búvár Kund. A felszínre jövés után visszacuccoltunk a csónakba, majd elmentünk a szokásos kajáló-pihenőhelyre, ahol egy másfél órás biztonsági szünetet nyomtunk. (Mivel a búvárkodásnak megvannak a szigorú szabályai, ezért egymást követő merülések között célszerű egy nagyobb szünetet tartani, attól is függően, hogy milyen mélyen történt az első merülés és milyen mélyre megy az azt követő.)

A pihizgetés után ismét visszaszálltunk a csónakba és a tanfolyam utolsó merüléséhez készülődtünk össze. Ez nem sokkal Taganga előtt egy ugyancsak meredek sziklafal melletti részen történt és meg kell mondjam, hogy az összes (nem volt túl sok, de azért volt 5 másik) merülésem közül ez volt a legstenkebb. Egyre fainabbul tudok már kiegyenlíteni (a test levegővel teli részeit - mint pl. fül - ugye azonos nyomásúva kell tenni a külvilággal, ezért mint amikor az ember náthás pl., állandóan orr befog, fújás, pakk - ez a megoldás) és nem minden esetben kell az orromat befogni, hanem már a nélkül is megy a dolog. Tök jó. :) A merülés 42 percig tartott és önfeledtem úszkáltam mindenféle halak között, láttunk csikóhalakat is pl. és mindenféle kagylókat. Ráéreztem végre a neutrális lebegésre és csak úgy mint súlytalanság alatt - annak ellenére, hogy azt meg nem próbáltam - forgolódtam egy helyben, fejjel lefelé fordultam a víz alatt és fejen álltam támasz nélkül persze, s lebegtem mint a magyar zászló. :) Annnnnnyira jóóóó volt. :)

A felszínre érkezés után visszamásztunk a csónakba és hazacsorogtunk Taganga-ba. Megérkezés után azonnal nekiláttam, hogy kitöltsem a tesztkérdéseket. Nem akartam időt pocsékolni tovább, elvileg már eleget tanultam erre és a gyakorlat az tényleg jól megy, szabályozottan és nyugiban. (Az apró kis reggeli pánikolás ellenére.) Santiago rendes volt, egy két kérdésben segített a válaszra rávilágítani (ugyanis nem volt egyértelmű a teszt sok esetben - ezért is utálom a beikszelős teszteket). Végül is 6 apró hibát ejtettem az 50-ből, ami bőven alatta volt a 25%-os tévedhetőségi limitnek. Ez azt jelentette, hogy Igazolt Nyílt Vízi Búvár (I.NY.V.B. - ezt tutira nem így hívják magyarul de az se baj) lettem és engedélyem van a világ bármely pontján 18 méter mélységig merülni, természetesen olyan helyen, ahol szabad és van is hivatalos búváriskola. Ez a legnagyobb stenk. :)

A vizsga és néhány percnyi elfojtott örömmámor után felugrottam egy kisbuszra és bedzsaltam Santa Marta-ba, hogy az utolsó információkat az Elveszett Túráról beszerezzem és találkozzak az idegenvezetőnkkel. Kiderült, hogy egyelőre még mindig négyen vagyunk csak de az idegenvezető szervezi az embereket, hogy többen legyünk mert akkor nagyobb a móka. (És persze a cég is többet szakít.) Wilson, az idegenvezető az egyik általam is ismert diákszálláson próbált embereket gyűjteni, így a Turcol irodájából odasiettem, hogy dumáljunk egyet. A srác egy konkrétan jó fej manus, már jó sokszor lenyomta ezt a túrát és azt mondta, hogy nagyon sok szépet fogunk látni. Az is kiderült tőle, hogy minden kaját és piát (az első napi vízkészlettől eltekintve) ők hoznak visznek, így csak a saját cuccaimat, ruhákat kell megammal vinni. Rövid egyeztetésünk után elsiettem egy 10 percre internezni, majd egy rövid Santa Martai tengerparti séta után visszabuszoztam Tagangaba.

Az este hátralévő részét naplóirogatással töltöttem, majd összekészítettem a cuccaimat a másnap induló túrára, bekaptam pár falatot és beszunnyadtam.

Folytatás: Ciudad Perdida, az Elveszett Város a Sierra Nevada-ban (2004.07.06. - 07.12.)