Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Panama
Costa Rica
Nicaragua
San Juan del Sur
Isla de Ometepe
Granada
León
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Az Omepete-sziget a Nicaragua-tó közepén

San Juan del Sur-ból az Ometepe-szigetre
2004-08-15
Szokásomhoz híven megint korán keltem, mert el akartam érni a Rivashoz közeli San Jorge-ból az Ometepe-szigetre 10.30-kor induló kompot. (Második "o" rövid o. :) Frissítő fürdőzés után elszaladtam reggelit venni a sarki boltba és ismét belefutottam a "magyarul beszélő" árus pasasba.

Ez alkalommal többet beszélgettünk és kiderült, hogy a manus egy san juani születésű zsidó pofa, aki 16 éves korában izraelbe költözött, ott összeismerkedett egy magyar lánnyal és komolyabb kapcsolatba kerültek. Aztán nem sokkal később kitört a híres 6 napos háború, majd ennek befejeződése után a még fiatal "nica" srác úgy gondolta, hogy ha ekkora cikik vannak a Szentföldön, akkor ő latin lélekként mégis inkább egy nyugisabb helyre vágyik és ezért Brazíliába költözött. Sao Pauloban aztán "Isten akaratára" megint összefutott ugyanazzal a magyar lánnyal - aki ugyancsak oda menekült - így bizonyos idejű együttjárás után összekötötték az életüket és két ifjú hímutódot nemeztek. A történet innentől fogva 25 éven át ugyanaz volt: család, gyerekek és kemény munka. A manus építészmérnökként napi 14 órákat dolgozott, rengeteg pénzt keresett és nemzetközi projektekkel bejárta az egész világot. Aztán a sok stressz, hajtás és túlhajszolt életmód következtében elhízás következett, majd kapott egy szívinfarktust és a doki azt mondta neki, hogy vagy befejezi, vagy befellegzik. Továbbra is az életet választva elbúcsúzott szeretett családjától és visszaköltözött San Juanba, ahol akkora nyugi van, hogy a fal adja a másikat. Persze a váltástól megtört valami és elvált a feleségétől, de állítólag a mai napig imádják egymást, csak a manus San Juanban, az asszony meg Sao Pauloban akar élni. Hát szóval innen a magyar tudás, végre ezt is kiderítettem. A történet persze tanulságos, és bizton leszűrhetjük azt a következtetést, hogy "aki másnak vermet ás, maga esik bele". Ez persze nem feltétlenül releváns az említett történetet illetően, de a mondás mindenesetre igaz. Jézusom, miért vagyok én ennyire pihentagyúúúúúúúúúú??????

A beszélgetésünk után visszaszaladtam megreggelizni, majd felvettem a zsákomat és kiballagtam a buszhoz. Útközben letámadtak a taxisok, így kedvező üzletet kötve 1 dollárért visszavittek a fél órányira lévő Rivas-ba. Ezek a kedvező taxistarifák persze csak azért élnek, mert a taxi ilyenkor collectivo-ként üzemel, azaz addig veszik fel az embereket az út széléről, amíg teli nem lesz. Pillanatok alatt teli is lettünk, így már a söfőr csávókám is vidáman nyomta a gázt, hogy nem csak az utasoknak, hanem neki is jó. Nem sokkal 9 után már bent is voltunk Rivasban. A piactéren rakott le a tag, ahol secperc alatt szereztem egy másik taxit, ami elvitt a 10 percre lévő San Jorge-ba, ahol a kikötő van. Mivel a hajó csak 10.30-kor indult, nekem meg volt még egy órám, így reggeliztem még egyet. Fél 11-kor aztán felszálltam az időközben befutott kompra és célbavettem az Ometepe-szigetet.

Az "Isla de Ometepe" a 8624 négyzetkilométeres Nicaragua-tó közepén található, 237 négyzetkilométer területen fekvő, két hatalmas vulkán évezredekkel ezelőtti aktív működése által létrehozott sziget. A nagyobbik - továbbra is aktív bár már 47 éve pihenő - vulkán az 1610m magas Volcán Concepción, a kisebbik pedig a 1394m magas Volcán Madera. Ez utóbbi már régen nem aktív és a kráterében egy lagúna található. (Az "Ometepe" név a mayák Nahuatl nyelvén a "két hegy közötti terület"-et jelenti.) A sziget elsősorban a vulkánok miatt, másrészt viszont egyéb természeti szépségeinek is köszönhetően Nicaragua talán legnépszerűbb célpontja ma már. Összesen 35 ezer ember lakja, két nagyobb városkája van (Moyogalpa és Altagracia) és vagy 25 apró kis farmja (melyeket a legtöbb helyen "finca"-nak hívnak). Az emberek mezőgazdaságból élnek főleg, na meg persze turizmusból, már akinek sikerült valami ezzel kapcsolatos bizniszt összehoznia. Egy igazi kényelmes körülnézéshez kell vagy 5-7 nap, nekem 3 napom van rá, hogy megnézzem a lényeget.

A kompra szállva azonnal elkápráztatott a sziget látványa. Egyszerűen teljesen hihetetlen, hogy egy tó közepén az ég felé magasodik 2 hatalmas vulkán. Erre az ember valahogy nem számít. Persze ezért jön ide szinte mindenki de akkor is. Az 1 órás úton nem csak én, hanem az összes többi turista folyamatosan bámulta a szigetet és a csúcsait a felhőkben úsztató vulkánokat. Csodálatos volt. Az idő változékony volt, elég felhős, elés szeles de legalább nem esett az eső. A Moyogalpa-ba való érkezés után leszálltam a kompról és elballagtam egy információs irodába. Rövid úton kiderítettem, hogy a Rob által ajánlott Playa Finca Venezia fél órányira van csak és megy is oda busz azonnal... vagyis ment, mert mire az infót kiderítettem már el is ment az a "fránya". ... ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakaaaaad. Várhattam 1 órát mire jött a következő. Ez idő alatt az információs irodában munkálkodó, asszem Johann nevű csávóval beszélgettem, aki rendkívüli módon méltatta az általam birtokolt spanyol nyelv slangszókészletének az ismeretét. Nagyon jól esett a dícsérete, arra jöttem rá, hogy mivel mostanában legalább annyit - ha nem többet - beszélek spanyolul mint angolul, így egyre jobban fejlődik a spanyolom is. Ez annyira jóóóóóóóóóóóóóóóóó.

Végül aztán 12.40-kor elkaptam a következő buszt és kemény 6.50-ért elbuszoztam Finca Playa Veneziára. Az út földút volt és rázós de legalább hosszúnak tűnt. A buszról leszállva 250m-t gyalogoltam, mire elértem a kis farmot. Sajnos már nem volt 5 dolláros szoba csak 8-as, így spórolásként a szemközti pousadaba mentem, ahol szerencsére volt 70 cordobás, 1 ágyas szoba. (1 USD = 15.5 cordoba). Stenk. Be is dobáltam a cuccaimat a szobába, majd a Finca Veneziában burkoltam egy ebédet és kisiettem a "főút" (ha lehet így nevezni) mellé, hogy elkapjak egy Moyogalpa irányába menő bármilyen járművet, mely elvisz a 7 km-re lévő Los Angeles nevű falucskába. Szerencsémre 5 perc múlva jött is egy busz, mely 15 perc alatt elrepített az említett helyre.

Vasárnap lévén Los Angelesben rodeo volt, na meg valamilyen helyi mulatság. A rodeoról még egy kanadai pártól hallottam a san juani Casa Oro-ban, ők mondták, hogy minden vasárnap van ilyen és érdekes móka. Gondoltam, hogy ha már vasárnap van nem hagyom ki én sem. Hogy az egyéb mulatságnak mi volt az apropója azt nem sikerült kiderítenem, de az se baj. A busz a negyed órás út alatt annyira teli lett, hogy az álló emberek már az ülők őlébe dőltek lassan de mivel csak rövid ideig kellett ezt a "poént" élveznem, így nem bántam a tömeget. Los Angeles mégcsak nyomaiban sem hasonlított az oly híres amerikai "tesvérvárosára", hiszen itt nem csak, hogy Hollywood, hanem még ép ház sem volt szinte. A templom bádogtetős volt, az utcák mind földutak hatalmas gödrökkel, stb. A rodeo a főtéren került megrendezésre, egy elkerített "arénában". Odaérkezés után fel is mentem a "tribünre" 15 cordoba kifizetése ellenében, hogy megnézzem a mutatványt. Kismillió helyi lasszós lovas és persze azok a szegény bikák, mind mind ott várakoztak a mérkőzésre. Kb. 20 percet vártam, aztán elkezdődött a menet. 3 lovas egyenként beleakasztotta a lasszóját a bika szarvába és a lovakkal behúzták a bikát a placc közepére, majd mikor ez sikerült, akkor a bikát a nyakánál fogva odakötözték egy fatörzshöz. Ez persze nem ment egyszerűen és a bika kapálózás közben már saját magát fojtogatta. Ennek következtében iszonyúan elkezdett nyáladzani és be is kakilt meg pisilt szegény. Hogy ennek tetejébe egyre jobban felbőszítsék, a helyi "keménylegények" még meg is rugdosták meg ütötték bottal azt a szerencsétlen állatot, aki meg halálrarémült szemekkel nézte a körülötte lévő vérszomjas tömeget. Komolyan mondom, a szívem szakadt meg a bikát látva. Oké, oké és is szeretem a marhasültet, meg a marhapörköltet de ez akkor is állatkínzás. Most ez kinek poén? Persze lehet, hogy csak az elkényesztetett "nyugati szól" belőlem, akinek a marha csak zacskóban lefóliázva nem szánalmat keltő. Ez a fajta rodeo nekem akkor sem jött be. A dolog másik része meg, hogy a bika elengedése után az állat sokszor csak egyet-kettőt ugrott, aztán komótosan elballagott a kijárat felé. Ezek a bikák nem az azok a kafferbivaly kinézetűek, hanem olyanok voltak mint egy rendes tehén. Az a fajta, amelyiket otthon is látod legelészni. (Bocs, de a latin nevét nem tudom, hogy pontosan beazonosítsam a "típust".)

Végignéztem vagy 4-5 bika "megkínzását", majd úgy gondoltam, hogy nekem ebből elég és lejöttem a kilátóról. Az ünneplő helyiek közül odajött hozzám egy atom részeg de jókedélyű helyi srác és berángatott a "küzdőtérre", hogy egyenesben láthassam azt, amiből eddigre nekem már elég volt. Bementünk tehát a placcra és itt közelről is megcsodálhattam a "de-csávók" keménykedését. Mondanom sem kell, közelről látva a bika szenvedését, még jobban megsajnáltam ezeket a senkinek nem ártó, jámbor állatokat. A frissen szerzett ittas cimbora összeismertetett a fél faluval de mivel a nekem bemutatott emberek közül senki nem volt józan, így tartalmas beszélgetést már nem sikerült eszközölni, csak magamat ismételtem percenként, mert se a nevem, se Magyarország neve nem ragadt meg a helyi "barátok" agyában. Próbáltak rábeszélni, hogy üljek meg egy bikát de nem jártak sok sikerrel.

Fél óra téblábolás után aztán elköszöntem mindenkitől és egy furgont leintve visszamentem Finca Veneziára. Visszaérés után még feltöltöttem magam egy aznapi csudiszép napnyugtával, majd bevonultam a szobámba pihizni és naplót irogatni. Este 8-kor kimentem vacsizni egyet, majd 9-től 11-ig ismét naplót írtam. Naplóirigatás közben sajnos rájöttem, hogy miért olcsóbb az én szobám, mint a szembeni farmon lévők. Kb. 5 ágyamra mászó vöröshangyát és két 5 cm-es repülő csótányt öltem meg, valamint 2 gekkót hajkurásztam a falon, melyek közül az egyik az ágyamra esett. Szevasz.

Ometepe: Finca Veneziáról Finca Magdalenára
2004-08-16
Reggel 7-8 körül megébredtem viszonylag kipihenten. Szerencsére nem jelent meg egyetlen extra csótány sem és az ágyramászó hangyák is nyugton hagytak. Fürcsi és összecuccolás után átsomfordáltam a szemközti kajáldába egy kis reggeli reményében. Reggelizés közben beszédbe elegyedtem egy ugyancsak hátizsákos lánnyal, aki Costa Ricát és Nicaraguát jött lecsekkolni. Eleinte spanyolul beszélgettünk mert a lány nagyon jól beszélt, aztán mikor kiderült, hogy új-zélandi, akkor átváltottunk angolra. Az első angol anyanyelvű ember volt aki tökéletes - európai spanyol - akcentussal beszélte a spanyolt. Jó volt ilyet is látni. A legnagyobb poén viszont az volt, amikor kiderült, hogy zeneművészetit végzett fuvolista a csajszi - akárcsak ugye én - és a világutazgatás és egyéb zenével össze nem egyeztethető "elfoglaltságok" miatt letette a hangszert és a műkedvelő kategóriába tette át magát. Beszélgetésünk során kismillió dologban megegyezett a véleményünk és jó volt látni, hogy nem csak én vagyok ekkora gáz. A kellemes beszélgetésünk ellenére mégis elmaradt az email csere - egy kicsit távolságtartó volt a lány - így a fél órás csevely után örökre elköszöntünk egymástól.

Mivel még csak 9 óra körül volt ekkor, így kitaláltam, hogy körbesétálom a közeli zöld lagúnát, a "Charco Verde"-t. Ez meg is történt, s ha bár a közel egy órás sétám alatt csak 1-2 helyi madarat láttam, semmi többet, a mozgás mégis jól esett. Az idő nem volt túl tiszta, így a kilátás se a vulkánra se a tóra nem volt igazán megragadó, de azért nem bántam a sétát. Visszaérkezés után kifizettem a számlát, majd kiballagtam a főút mellé, s vártam az Altagracia - Balgüe viszonylatban közlekedő buszt, mely a sziget déli végén lévő Finca Magdalena farmhoz visz. A busz 45 perc várakozás után meg is érkezett és még 15 percig élvezhettem is az 5 km / h-s zötyögést, amikor is a busz lerobbant. Mindannyian leszálltunk a buszról és csak vártunk, hogy na akkor most mi van. A kemény reklamálásnak köszönhetően végül visszaadták a lóvé 80%-át de azzal sajnos még nem jutottam előbbre. Másfél órát, azaz 90 percet ültem-álltam-feküdtem az út mellett és vártam a következő buszt többedmagammal. Aztán amikor a busz befutott, benyomakodtunk mindannyian a hátuljába, s lehajtott fejjel mások állába kapaszkodva vészeltem át az Altagraciáig tartó fél órás utat. Most már csak röhögök rajta, amikor visszagondolok erre az útra, de akkor azért nem volt olyan mókás. Altagraciába érve azonnal felpattantunk egy másik buszra, mely a sziget déli irányába ment. A "változatosság kedvéért" persze ez is lerobbant, de ezt 20 perc alatt megjavították így tovább "suhantunk." Kb. du. 3 óra lehetett, amikor Balgüe-be beértünk, innen még egy 1,5 km-t kellett a hegyen - vagyis a Madera vulkán ezen a részen még igencsak lankás oldalában - felfelé gyalogolni a Finca Magdalena farmra. A "szenvedéssel teli" buszúton összehaverkodtam egy angol-norvég (Simon - angol, Kristina - norvég) párral, s az utolsó szakaszon már együtt ballagtunk a végcél felé.

A Finca Magdalena farm a déli "sziget" talán leglátogatottabb farmja, mégpedig a Madera vulkánra felvezető túraútvonal miatt, mely közvetlen mellette található. Maga a farm egy ún. kooperatíva, összesen 27 helyi család alkotta meg ezt az egységet és alakította ki a vendégházat és az ahhoz tartozó szolgáltatásokat. Nem a legtisztább maga a ház és a környezet de a kilátás mindenesetre pazar volt. Érkezésünk után azonnal kivettünk 1-1 szobát - mivel nem volt egy ágyas, csak franciaágyas szoba, ezért én is azt választottam, hiszen még így is csak 4.50 USD volt 1 éjszaka - majd "megkoravacsoráztunk" fél 5 felé. A nap hátralévő részében már semmit nem csináltunk csak beszélgettünk jó nagyokat, valamint megnéztünk a sziget éjszaki részét domináló Concepción vulkánt körülölelő naplementét, mely - mondanom sem kell - maga volt a mese. Besötétedés után még dumáltunk vagy este 10-ig, s annyira belefeledkeztünk a mesedélutánba, hogy még vacsorázni is elfelejtettünk. A konyha viszont bezárt, s mivel semmiféle élelmiszert áruló egység nem volt a környéken már nyitva, így kissé korgó gyomorral aludtunk el.

Ometepe: A Madera-vulkán megmászása
2004-08-17
Az éjszaka viszonylag nyugalmas volt, bár ezt annak is köszönhettem, hogy volt az ágyam körül egy szúnyogháló. A szobák valójában nem is szobák voltak egyébként, hanem csak egy hatalmas padlásszerű terem volt falakkal leválasztva. Plafonon hatalmas pókhálók és persze mindenféle bogarak zizegtek. Szóval jól jött a védelem. Fél 8 körül kelhettem fel, amikor is először a malteres betonfalakkal körülvett barátságtalan kinézetű zuhanyozóban vettem egy hideg zuhanyt, majd lekúsztam reggelizni. Az idő viszonylag napos volt, így reménykedtünk Simon-nal, hogy szerencsénk lesz.

A bőséges rizses-babos-tojásrántottás reggeli elfogyasztása után magunkhoz vettünk fejenként 3 liter vizet, 2-2 szendvicset, egy esőkabátot és a fényképezőgépet és nekivágtunk a vulkánnak. Kristina nem csatlakozott hozzánk bizonyos egészségi okokból kifolyólag.

A mászóka első másfél órája viszonylag síma ügy volt, bár már az első körben eltévedtünk egy 20 percre - ami alatt a dzsungelszerű erdőn keresztülvágva beleakadtam egy darázsfészekbe és jól megcsípett az egyik szemét darázs - de aztán visszataláltunk az eredeti ösvényre. A komolyabb emelkedős rész előtt találtunk egy petroglyphet is, mely egy hatalmas kő és az arra kifaragott figurát jelenti. Még évezredekkel ezelőtt ez volt az a pont (azaz a Nicaragua-tó), ahol a Dél-Amerikai és az Észak-Amerikai kontinens összeért, s ennek - valamint a két, tó közepéből meglehetősen szokatlanul kiemelkedő vulkánnak köszönetően - az itt élt indiántörzsek ezt a helyet szent helynek vélték és sok-sok ilyen petroglifet faragtak ki. Ezek nagytöbbsége a mai napig látható, azonban a sziget lakói nem nagyon törődnek ezekkel a hatalmas történelmi kincsnek számító régészeti emlékekkel, így nincs konkrét hozzájuk vezető útvonal, hanem szétszórva az erdőben itt-ott lehet őket megtalálni. (Idegenvezetett túrával a legegyszerűbb hozzájuk elérni.) Szóval mi találtunk egyet és ez tökjó volt. Kb. 1 órája mehettünk, amikor elértünk egy kilátóponthoz, ahonnan sajnos már semmit nem láttunk, mivel a vulkán ezen a ponton már - és innen felfelé meg aztán izomból - felhőben volt. Mentünk és mentünk és mentünk, néha olyan hihetetlen energiafolyam hatotta át az egyébként általában gyorsan kifulladó testemet, hogy szinte rohantam felfelé a hegyre. Sajnos a cipőm egy idő után egyre sárosabb lett - ettől meg akartam magam kímélni de hát ez legyen a legnagyobb gáz - de aztán már ez sem érdekelt., Vágtattam a hegyen fölfelé - mint "Ráró" - s néha megálltam, hogy bevárjam Simon-t. Aztán két és fél óra után elértük a csúcsot - legalábbis úgy nézett ki - viszont mivel az adott szakaszon az ösvény ismét két irányba ment, ezért mi találomra kiválasztottuk az egyiket és elindultunk rajta. Hát, nem nyertünk hangszórót... Vagy 40 percen keresztül mindenféle mocsárszerű kidőlt fákkal teli ösvényen vergődtünk át, mire a végén rájöttünk, hogy ez valószínűleg nem a helyes út. Ennek ellenére leültünk a sárba és táplálkoztunk egy nagyot. A tájból továbbra sem láttunk semmit mert sűrű köd bújt meg a fák között. Ebéd után aztán elindultunk visszafelé. Kicsit bosszúsak voltunk, hogy nem láttuk meg a lagúnát de a vulkánt megmásztuk, s ez volt a fontos.

A 40 perces, korábbi útelágazáshoz visszafelé vezető szakaszon sérülés nélkül átvergődtünk, s mikor pont elindultunk volna végleg lefelé, belefutottunk egy idegenvezetővel feljövő amerikai családba, s így megtaláltuk a lagúnához vezető utat is, s végül az idegenvezetőnek segítségével lemásztunk a tóhoz. Hát, itt sem láttunk 15 méternél tovább de ez nem is számított. A tóhoz érve aztán megállapítottuk Simon-nal, hogy ha már pénzt kérnek a vulkán megmászásáért az ösvény karbantartása címén (igaz, csak 1.50 USD-t de akkor is), kitáblázhatnák a helyes útirányt, hogy ne CSAK idegenvezetővel lehessen oda felmenni. Negyed óra pihi után aztán elindultunk visszafelé. Nem mondom, hogy könnyebb volt lefelé mászni a sárban és a csúszós köveken, de valahogy mégis gyorsabban sikerült abszolválni ugyanazt a távot. Kb. 2 óra alatt értünk le egy rövid kényszerpihenő igénybevételével, ugyanis időközben megérkezett a délutáni vihar.

Du. 4.15-kor érkeztünk vissza a Finca Magdalenara nyakig sárosan. Itt azonnal kimostam a cipőmet és egyéb sáros ruháimat, majd lezuhanyoztam és felfrissülve ültem le vacsorázni egy kiadósat. Az eső eközben újból eleredt és már nem is akarta abbahagyni, órákon keresztül csak zúdult lefelé a sok víz, közben villámlás, mennydörgés meg amit akarsz. Nagy volt a fényképezés odakint.

Az este hátralévő részében csak beszélgettünk, meg beszélgettünk és persze egy kicsit még beszélgettünk. Aztán elment az áram és gyertyafénynél folytattuk, majd 9 magasságában eldőltünk aludni. Ennyi volt Isla de Ometepe, másnap irány Granada!

Folytatás: Granada (2004.08.18. - 08.19.)



Home  - Napló  - Nicaragua  - Isla de Ometepe

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)