Napier és a Hawkes-öböl

Turangi, Taupo, Napier: Az ejtőernyős ugrásunk napja
2004-11-05
A reggeli teendők után 9.30-kor hagytuk el Turangit, mert az előző este ismét befoglaltunk egy ejtőernyős ugrást a Taupo Tandem Skydiving nevű cégnél Taupo repterén. Ez ugye már a 2. próbálkozásunk volt, 5 nappal korábban a rossz idő miatt nem jött össze ez a fain kis móka.

Taupo-ba 10.15-re értünk be, itt azonnal elmentem a helyi Mac képviseletre, ugyanis egy előző napi, a taurangai Apple szervízhez intézett telefonhívásból az derült ki, hogy oda küldték el nekem a megjavított iBook-omat. Sajnos első próbálkozásra ez sem jött össze, mert a napi gyorsposta kézbesítési ideje előtt érkeztünk. Sebaj, megegyeztünk, hogy az ejtőernyős ugrás után visszamegyünk megint. Szóval akkor tehát mi is volt ez a híres skydive, azaz az ejtőernyős ugrás?

A Tandem Skydiving (magyarul a tandemmesterrel intézett dupla ejtőernyős ugrás) Új-Zélandon közkedvelt móka. Rengeteg cég foglalkozik ezzel a dologgal itt, s az egyre növekvő turisták táborát célozzák meg eme rendkívüli "sporttal". Lényeg, hogy felrepülsz 4,5 km magasba és egy profihoz hozzákötve kiugrassz a repülőből. A magasságtól függően szabadesel egy ideig, majd ejtőernyő kinyílik és 4-5 percig siklasz lefelé a levegőben. Vagyis óriási FUN. A repülőtérre érkezve már vártak minket az emberkék, azonnal fel is öltöztünk és egy fél óra múlva már az ég felé tartottunk. Tandemmesterem ezúttal Hamish, azaz magyarul kiejtve Heimish (a kis hamis) lett, akiről az is kiderült, hogy az egész cég tulaja. Talán még nálam is fiatalabb ez az új-zélandi fickó, s nagyon kedvesen és megnyugtatóan magyarázta, hogy mekkora stenket fogok átélni. Hát ez így is lett. Mivel mi szálltunk be a gépbe legelőször, ezért legutoljára mi ugrottunk ki. A tervezett 12 ezer láb magas helyett 13 ezer lábig emelkedtünk, mert ott tisztább volt az ég. Amint kinyílt az ajtó, egymás után szépen (gyorsan), mindenki kiugrált a gépből. Ugrás előtt még mindenkiről készült egy ún. Exit Photo (kiugrás előtti kép), majd hajrá. Hát nem is tudom, hogy mit mondjak. Aki még ilyet nem élt át, annak melegen ajánlom ezt az adrenalin pumpáló élményt. A 45 másodperces szabadesés közben az az igazi zuhanó érzés kapott el, ami sokszor rémálmaimban is előjön de ez esetben ez nem volt félelmetes, hanem fantasztikus érzés volt. Mintha egy madár lettem volna, mely 200 km/h-s sebességgel a föld felé zuhan, csak úgy szeltük ketté a felhőket, mint kés a vajat. (Na azért ez egy kicsit túlzás, de akkor is, hatalmas stenk volt.) Az első 15 mp-ben nem láttam sokat, mert a felhőkben estünk lefelé, de a hátralévő 20-30 mp hatalmas volt. Alattunk a Taupo-tó és Taupo városka, távolban dombok, helyek, apró autók és stb. Annyira jó volt, hogy huhúúúúúúú. Aztán egyszer csak kinyílt az ernyő és 5 perc alatt finoman leereszkedtünk a reptér mellé. Igaz, maga a móka 185 dolcsi volt (és egész Új-Zélandon mint már említettem ez a legolcsóbb hely!) , mégis megérte számomra ez az élmény. A legszívesebben mégegyszer visszamentem volna ugrani azon nyomban, de hát arra azért már nincs keret. Még van 1-2 ehhez hasonló móka, amit a Déli-Szigeten majd ki szeretnék próbálni, szóval nem kölhetek el minden lét. Az ugrás után még végignéztünk egy rövid videót, amit 2 német lányról forgattak a srácok, majd 20 dolcsiért megvásároltuk az Exit fotót (ez kicsit drága volt, de ha már disznó, legyen kövér) , majd boldogan, eufórikus állapotban elautóztunk felvenni a számítógépemet. Szerencsére ez alkalommal már nem jöttünk hiába és sikeresen átvettem a meggyógyított iBookomat. Ezek után még egy fél órát időztünk Taupo-ban, majd elindultunk a 146 km-re lévő Napier felé a Hawkes-öbölbe. Indulás után még majdnem visszafordultunk Turangiba (ahol Shaulyh otthagyta a bakancsát) de egy telefonhívás következtében kiderítettük, hogy a hátrahagyott lábbelinek sajnos lába kelt. Shaulyh meg bebukott egy 400 dolláros Salomon bakancsot. Szegény.

A Napier-ig vezető út kellemes volt, mindenféle rezervátumokon keresztül és mellett vezetett az út, jókat gyönyörködtünk ismét Új-Zéland dimbes-dombos vidékében. Du. 3 óra magasságában értünk be Új-Zéland leghíresebb Art Deco városába, s első lépésként fel is kocsikáztunk a város felett magasodó Bluff nevű kilátópontra, ahonnan mesés kilátás nyílt az öbölre és a környékre. A kilátó után aztán leautóztunk Napier belvárosába és elfoglaltuk szállásunkat egy könyvből kinézett Stables Lodge nevű hostelben. Bejelentkezéskor rábeszélt minket a helyi recepciós kiscsaj, hogy vegyünk 40 dollárért egy BBH (Budget Backpackers Hostels - azaz "alacsony árú hátizsákos hostelek") tagkártyát, mellyel szinte minden városkában 2 dollárt spórolhatunk éjszakánként, ha BBH logós hostelben alszunk. Nem is beszélve arról, hogy egész Új-Zélandon ez a legelterjedtebb hostellánc, több mint 350 ilyen BBH hostel van. Szóval megérte. (Ráadásul a 40 dolláros kártyából 20 dollár telefonkártya, s ez lebeszélhető!) A lecuccolás után aztán elmentünk egyet vásárolni, majd a délután hátralévő részét a hostelben pihengetve töltöttük. A városka első ránézésre annyira tetszett mindannyiónknak, hogy már ekkor elhatároztuk, hogy 1 nap helyett kettőt maradunk, ezért nem is erőltettük a délutáni városnézést. Este lazactartárt és csirkés-rizses curry-t burkoltunk vacsira párolt zöldségekkel, az öreg Dzsízösz ismét kitett magáért. Sokadszorra megállapítttam, hogy milyen jó is, ha az ember egy szakáccsal együtt utazik. Hehe.

November 5. lévén csakúgy mint Angliában, Új-Zélandon is ünnep volt. Tradicionálisan, immár közel 400 éve ünneplik az anglománok az ún. Guy Fawkes Day-t, melyben egy, a brit parlamentet felrobbantani akaró (de tervét végrehajtani nem bíró Guy Fawkes nevű) tagot kivégeztek Londonban. Ő volt az egyetlen akit elkaptak a felbujtók közül, ezért róla híresült el ez a meghiúsodott terrorkisérlet. Érdekes ünnep de mindegy. Lényeg, hogy az ünnep tengerparon felállított bonfire-ekkel (hatalmas tábortüzek) és tüzijátékkal kerül megünneplésre, ez az a nap ahol mindenkinek - szinte - mindent szabad. Az emberek petárdákat robbantgatnak, megy a nagy ramazuri és feje tetején áll az egész ország. Csakúgy mint nálunk otthon Szilveszter napján. Mi csak csendesen sörözgetve ünnepeltül az estét a tengerparton üldögélve és néztük, ahogy a helyiek "lebontják a várost". Jópofa volt. Éjfél körül aztán elcsendesedett a város és mi is hazasétáltunk.

A nap utolsó és számomra igen kellemetlen eseménye az volt, hogy az internetbankingos platformomon észrevettem, hogy egy Papeete-i bank még Tahitin lerabolt egy egész fain összeggel, amikor ott sikertelenül próbáltam a kártyámmal egy bankfiókból polinéziai frankot felvenni. Éjjel 2-kor így telefonálgathattam haza, hogy minél előbb utána járjak ennek a dolognak. Szevasz nyugodt alvás.

Nyugis nap Napierben
2004-11-06
Reggel lustizás, eszegetés és semmittevés volt a program, délben aztán elindultunk felfedezni az Art Deco belvárost. De mi is ez az Art Deco? Röviden annyit érdemes erről a építészeti irányzatról tudni, hogy az 1930-as években jött létre Párizsban (dekoratív művészeti irányzat) és ma már a világ jó pár városban megtalálhatók az irányzatra jellemző stílusjegyek. Pl. az USA-beli Miami beach belvárosa is teljesen Art Deco, jellegzetes színű és formájú házak tarkítják az utcáit.

Napier 1932-ben kezdte a házait ilyen stílusban újjáépíteni, ugyanis 1931-ben egy Richter skála szerinti 7.8-as fokozatú földrengés porig rombolta a várost. Neil már korábban utánanézett, hogy merre érdemes a körsétát megtenni, így angol cimborám idegenvezetésével bandukoltuk keresztbe kasul Új-Zéland északi szigetének eme csinoska települését. Négyünkön kívül még egy holland lány csatlakozott hozzánk, Ketty, akivel egy szobában voltunk. Kb. 2 órát sétálgattunk, ismerkedtünk az egyes épületek történelmével, szerepével majd farkaséhségünk legyőzése végett vettünk egy Subway szendvicset és az egyik tengerparti parkban napozva beszélgettünk egy jót az élet és a boldogság furcsa kérdéseiről. Hát, ismét jól belebonyolódtunk ebbe a témába. A délutáni sziesztázás és a várossal való ismerdekés után aztán visszamentünk a hostelbe, ahol én egészen este 8-ig a naplómat irogattam. A délutáni sétába sajnos becsúszott egy újabb pénzköltési akció is (ez Új-Zélandon lassan már szokásommá válik, hogy a fene enné meg) ugyanis a túrashortom feneke a Tongariro túra alatt kiszakadt és be kellett szereznem egy új, nem lyukas példányt. (ami egy túraboltban még féláru kedvezménnyel is 80 ÚZ dolcsi volt, azaz kb. 10,5 ezer Ft. Szevasz tavasz, szevasz zseton.)

Shaulyh ismét királyi lakomát rittyentett nekünk, de ez alkalommal elméreteztve a porciókat, így 5 ember helyett 12-re sikerült összehozni az adagot, aminek köszönhetően a táplálkozás után jól megetettük a hostel egyéb lakóit is. Ezen az estén számos barátra szert tettünk, ami nem is volt csoda. :) Én az egész napos séta és kompjuterezés miatt hamar kidőltem, már 10.30-kor elszunnyadtam az ágyon.

Szeretném kiemelni, hogy Napier nagyon jó kis hely és Új-Zéland egyik olyan városkája, ahol az év legnagyobb részében napos, meleg idő van. Ez itt ritkaságszámba megy. Szóval annak aki idelátogat, melegen ajánlom ez a borvidéki városkát. Ja igen, mert azt is elfelejtettem leírni, hogy Napier Új-Zéland leghíresebb borvidékének a központja. (Hawkes Bay wines - világhírű borok!)

Folytatás: Wellington (2004.11.07. - 11.08.)