Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Auckland
Whangarei
Whitianga
Rotorua
Taupo
Tongariro N.P.
Napier
Wellington
Picton & Blenheim
Abel Tasman N.P.
Kaikoura
Arthur's Pass N.P.
Westland N.P.
Queenstown
Fiordland N.P.
Invercargill
Dunedin
Mt. Cook & Lake Tekapo
Christchurch
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Lake Te Anau, Milford Sound, Doubtful Sound

Amit a Fiordland Nemzeti Parkról tudni kell...
Szokásomtól eltérően írok egy pár szót Új-Zéland egyik legfantasztikusabb és legnagyobb nemzeti parkjáról, márcsak azért is, hogy a később leírtakban ne szoruljak állandó magyarázkodásra. Először is ugye a fjord nem más mint a jégkorszak gleccserei által "kifaragott" völgy. Földünk millió évekkel ezelőtti lehűlésekor az akkori hegyek tetejére leesett hórétegek gleccserré formálódtak, s ezek állandó mozgása révén szépen lassan (de biztosan) elkezdtek ezek a hatalmas völgyek formálódni. A gleccserek munkája olyan eredményes volt, hogy nem csak fjordokat, hanem több száz méter mély medreket is létrehoztak, melyek a klíma felmelegedéskor megolvadt víz következtében kisebb-nagyobb tavakká alakultak át, így keletkezett a Te Anau és a Manapouri-tó is. Na de térjünk vissza a "fjord" névre. Új-Zélandon a fjordokon kívül vannak az ún. "sounds"-ok. Ezek jelentése "hangok", azonban megnevezésük a természet által létrehozott formákra is utal. A Picton & Blenheim szekcióban már írtam a jégkorszak utáni tengervíz-szint emelkedéséről (ami mellesleg 150 m-es volt, ezt akkor nem írtam), s arról, hogy az ország egyes területein, mint pl. a Marlborough Sounds-on úgy képződtek a félkör alakú tengeröblökkel tagolt tengerbenyúlások és "öblöcskék", hogy a völgyeket ellepte a víz. Ha most a XXI. század elején csak úgy hirtelen történne egy 150 m-es vízszintemelkedés a tengerekben, akkor ma is ugyanúgy képződne jó pár ilyen "sounds" típusú terület. Na most. Az új-zélandi Fjordvidék felfedezésekor az idetévedő angolok (köztük James Cook!) azt hitték, hogy ezek a fantasztikus tengerbeágazások ugyanolyan módon jöttek létre mint a déli sziget északi partvonalának "sounds"-jai, s így ma már a fjordvidéket jópár "sounds" névvel jelzett hosszan beáramló csatorna és öblöcskék tagolják. A geológusok jóllehet rájöttek a "turpiszságra", hogy itt valami más történt, de a név már adott volt, azt megváltoztatni nem akarták. Ebből következően tehát a Milford, Doubtful, Dusky, stb Sounds-ok melyek az egész Fjordvidéket tagolják, valójában nem is "sounds"-ok, hanem fjordok, azaz elnevezésük hibás! Ennyit a nevekről...

Mi is jellemzi a Fjordvidéket és mitől olyan különleges ez az egész? Nos, először is mint már korábban jópárszor említettem, ez a világ egyik legnedvesebb területe. A Tasman tenger felől érkező déli frontok fennakadnak a magas hegyek tetején és az eső csak hull és hull. Évente 6-7 méter eső esik, vagyis nagyon kevés száraz, napsütéses nap van errefelé. A hatalmas esők miatt persze a látvány nem kevésbé impozáns (bár nehezebben fényképezhető), ugyanis a sok-sok víz kismillió random vízesést alkot, s az összes hegyoldalról kisebb-nagyobb patakokban zúdul le a sok-sok víz. Ez elég nagy stenk. A Tasman-tenger időjárása elég változékony, s ez a Fjordvidék időjárását is nagyban meghatározza, amiből az következik, hogy egy égszakadás-földindulással kezdődő nap rövid napsütötte ragyogásba mehet át, majd visszafordulhat az egész viharba. Magyarul a meteorológusoknak a Fjordvidékkel kapcsolatban elég sok fejfájásuk lehet. :) A tenger hatása és a magas hegyek miatt ugye minél közelebb van az ember a tengerhez, annál több eső esik. A sok-sok eső következtében pedig kialakult itt egy világon szinte teljesen egyedülálló élővilág, mégpedig azért mert a hegyoldalakról lezúduló hatalmas mennyiségű esővíz egy 3-4 méteres édesvízű réteget képez a tengervíz fölött. Ez az esőerdőkön lefolyó víz az erdő talaja miatt pedig nagyon gazdag egy "tanin" (valószínűleg magyarul más a neve) nevű anyagban, mely azért meghatározó fontosságú, mert a "tanin"-nak köszönhetően a sötét színűvé vált édesvízi réteg erősen megszűri a fényt a mélyebb rétegekből (mivel ez az édesvíz kevésbé sűrű mint a sós tengervíz, s ennek következtében lebeg annak tetején), s ezáltal a víz alatti élet a vízszint alatti 40 méteres részre korlátozódik. Ebben pedig az a stenk, hogy ezáltal számos olyan állat és növény tekinthető meg a fjordivéken egyszerű búvárok számára is, melyeket a világon sehol nem lehetne megnézni, mivel azok "normális" esetben akár több száz méterrel is a víz alatt élnek. A sok esőzés miatt itt kialakult növényzet és a vízben élő apró organizmusok pedig jónéhány itt élő állatnak megélhetést biztosítanak, köztük delfineknek, fókáknak, pingvineknek és számos apró madárkának. A Fjordvidékek lakója a világon egyedül itt található angolul "Fiordland Crested Penguin"-nek nevezett pingvinfaj, egy "New Zealand Fur Seal"-nek hívott fókafaj és a világ legkisebb pingvine, a "Little Blue Penguin", azaz a kis kék pingvin is.

Érdekességként jegyezném meg még befejezésül azt, hogy az Pacific és az Indo-Ausztrál tektonikus lemezek találkozása pontosan a Fjordok alatt halad végig, aminek következtében ez világ egyik leggyakoribb földrengés súlytotta területe. Jóllehet, ezek a rengések sokszor nem komolyak de ha még azok is, akkor sem okoznak túl nagy rombolást. Átlagosan havonta 1000 kisebb-nagyobb földmozgás rázza meg Új-Zéland dél-nyugati csücskét. Azért az nem semmi.

Turistaszemmel pedig az egész környék lélekzetállítóan gyönyörű, egy olyan varázslatos vidék, ahol több száz méteres hegyoldalakról állandó (és időleges) vízesések zúdulnak le az orrod előtt, s melyben hatalmas fjordok és hófödte csúcsok tornyosulnak fölötted lábukat a tengerben áztatva. Egy szóval ezt látni kell. Pont.

Egész napos kirándulás Milford Sound-ra
2004-11-26
Reggel 7.15-kor csörgött az óra. Neil-lel előző nap megegyeztünk, hogy kora reggel elsétálunk a helyi DOC irodájába, hogy a környék több napos sétáival és mindenféle hajóutakkal kapcsolatban információt szerezzünk. Indulás előtt még bekaptunk egy kis kukoricapelyhet, majd fél 9-re lesétáltunk az irodába. Első utam azonnal a "Túraútvonalak" pulthoz vezetett (az egyszerűség kedvéért ezekre "track" néven hivatkozom mostantól), ahol legnagyobb sajnálatomra megtudtam, hogy az összes látványos "track" már túlfoglalóban van, ráadásul a rossz idő miatt egyes utak még a mai napig zárva vannak. Engem első sorban a Milford Track érdekelt (melynek teljes lefoglaltságáról már 1,5 hónapja tudtam), reménykedtem, hátha valaki törölte az előzetes foglalást és talán lesz szabad hely. (Az Abel Tasman Nemzeti Park melletti Marahauban ugyanis találkoztunk 2 amcsi lánnyal, akik így kerültek be a Milford Track-re.) Hát, nem nyertem. Ráadásul a másik híres "track", a Routeburn Track még mindig zárva volt, s a Kepler Tracken meg cudar idők jártak. A Milford Track egyébként - és erről is írtam már korábban - sokak szerint a világ egyik legcsodálatosabb és legvadregényesebb 3-4 napos gyalogtúrája, ezért is fájt rá a fogam olyannyira. Ahogy a mellékelt képsorok mutatják, ha valaha meg szeretném ezt a sétát csinálni, 1 - azaz egy - évvel korábban be kell azt foglalnom. Ráadásul ha igazán élvezni akarom a sétát, akkor a legjobb időpont január-február környékén van, akkor ugyanis több a napsütéses, száraz nap. Szevasz tavasz. (...vagyis szevasz tél) Kellemes időben való több napos sétát világhírű útvonalakon keresztül tehát nem csinálhattunk, így maradt a fjordvidéki hajókázás. Összeszedtük tehát mindeféle hajókirándulásokkal kapcsolatos szórólapokat és visszasétáltunk a hostelbe. A tervek bizonytalansága miatt jeleztük a recepción, hogy maradunk még 1 estét. Ez egy picikét meg is határozta a programot erre a napra, mivel estére vissza kellett ide érnünk. Hmmm, ez most így sikerült.

Az "időjárásfelelős" szakemberek erre és a következő napra jó időt jósoltak, s bár ez az ország ezen szegletében nem igazán biztosíték semmire, én Neil-nek mégis azt javasoltam, hogy menjünk el Milford Sound-ra egy néhány órás hajókázásra. Neil-t jobban izgatta a Doubtful Sound, mivel arról mások is azt mondták, hogy szebb, jobb és nagyobb. Hogy ez így volt-e arról persze én sem tudhattam de mivel a Doubtful Sound-dal kapcsolatban 2 napos utat emlegettünk, ezért erre a napra mást kellett beprogramozni. Maradt tehát a Milford. A hostelünk recepciósa, egy tök jó fej kiwi lány le is foglalt nekünk egy du. 3 órás hajókirándulásra 4 helyet, ráadásul az EZY Rental autókölcsönző cég egyik kuponjával 10%-os kedvezményt is kaptunk, s így fejenként mindössze $43.20-ből megúsztuk az 1 óra 45 perces kircsit. Stenk! A másik dolog amit meg ugyancsak lefoglaltunk, az egy 2 napos (vagyis 24 órás) luxusnak is hívható a fjordokon való éjszakázással egybekötött hajókirándulás Doubtful Sound-on. Ennek az ára egy kicsivel már meredekebb volt (24 órára 295 dolcsi / kopf) de erre meg aztán mindenki azt mondta, hogy a fjordos kirándulások közül a legjobb befektetés. "Üsse kavics" - mondtam is a srácoknak (azaz "let the little stone hit it!" - ezt persze nem mondják így angolul de sose azt nézd.) és tejeltünk, mint Bimbó a hajnali fejéskor. Mindenféle szöszmötölgetés után délelőtt 11-kor elindultunk Milford Sound felé. Könyvek, utazók, helyiek és távolról idelátogatók mindannyian figyelmeztetik az erre járó szerencsés embert, hogy a Te Anau-t és Milford-ot összekötö 120 km-es Új-Zéland egyik legváltozatosabb vidékén halad keresztül, így elég időt akartunk magunknak hagyni a kellő körbenézésre. Az idő naposkás volt, de sajnos a távoli hegyek havas csúcsai továbbra is felhőkbe kapaszkodtak (vagy fordítva), azaz a táj nem volt akkora hatalmas stenk, mint amilyennek azt vártuk. Na mindegy. A vezetést Neil vállalta, így nekem volt időm a lehető legjobb fotólehetőségeket meglátni, s kiválasztani. Időnk is volt elég, normális sebességgel ez a 120 km-es táv 2 óra vezetés, azaz nekünk volt extra 1,5 óránk. Első komolyabb megállónk a Mirror Lakes névre hallgató "tükörtavaknál" volt, melyekben szélcsendes idő esetén megcsodálhatók a völgy fölött tornyosuló csúcsok tükörképei. Hát, szélcsendes idő az nem volt, így a tükörkép is zavarosra sikederett, ez a megálló nem hozta a várt "eredményt". Az se baj. Mentünk tovább. Következő "nagyobb" megállónk a Hollyford völgynél volt, ahol egy út melletti megállóból csekkoltuk le a tájat. Ez már stenkebb volt a nem létező tükörképnél, de azért még ezt is bőven lehetett fokozni. A Milford Sound-hoz közelebb jutva aztán az idő egyre tisztább és tisztább lett, aminek következtében már útmenti random megállókat is beiktattunk a menetbe, s ezt igen jól tettük. Az utolsó tizenegynéhány km előtt még át kellett mennünk egy 1,5 km hosszú Homer Tunnel névre hallgató alagúton az egyik hegy gyomrában (szerencsére nem korgott) , majd du. 14.30-ra beértünk Milford-ba. Már messziről láttuk az oly sok képeslapon korábban szemre vételezett Milford Sound-ot közepén a Mitre Peak-kal, mely egy 1693m magas jellegzetes hegy. Óriási volt! Valamiért mindannyian azt hittük, hogy Milford (azaz a hajótúrák kiindulópontja) egy falucska, valójában azonban csak egy információs és utazócentrum az egész néhány házikóval. Ez persze nem nagyon érdekelt minket, leparkolás után gyorsan meg is kerestük a Red Boat Cruises nevű céget és megszereztük a beszállókártyáinkat a hajóra.

Az időjárás az idő előrehaladtával egyre inkább csodákat művelt. A már igencsak ritka felhőzet egyre ritkábbá vált, domináns lett a kék égbolt, s ez Milford fölött igen ritka. Áldottuk is az eget ezért a nagy szerencséért. A kirándulóhajó kicsivel 3 után futott ki a kikötőből, s az "előírt" 1 óra 45 perc alatt végigsiklott a Milford Sound-on a fjordok kezdetét jelentő Dale Point-ig meg vissza. (A Dale Point-nál életemben először láttam "yellow crested" pigvineket, ááááá de édesek voltak!) A ragyogó idő miatt az egész kirándulás ideje alatt a hajó tetőteraszán bámultam a tájat, néha odajöttek hozzám a srácok, hogy becsukják a számat helyettem. Igazság szerint a természet varázslatos és egyéni szépségének leírásához ismét Jókai szókincsét kéne kölcsönöznöm (ami most nem fog menni), így inkább a fényképalbum idevonatkozó fotóit ajánlom minden kedves olvasóm figyelmébe. Azok majd beszélnek helyettem is. A kirándulás fénypontja a "standard" látványon túl mindenképpen a két közelebbről is "megvizsgált" vízesés volt, először az időleges Fairy Falls (mely 9 nap esőzés nélküli nap után szűnik meg "működni" - ez nem gyakori errefelé), másodszor pedig a Milford Sound 2. állandó zuhataga, a 155 m magas Stirling Falls. Ez utóbbihoz olyan közel mentünk, hogy az arcunkba fújta a szél a vízpárát, s szinte az orrunk előtt világított a napsütés által "megtámogatott" meseszép félkör alakú szivárvány. (Erről is van kép!) Egyébiránt pedig a Lady Bowen Falls (1. számú állandó vízesés) is csodás volt, de attól nem zizzentünk be. Röviden összegezve a hajókirándulást, maga volt a legnagyobb stenk. Legbelül ilyen időjárásra vágytam a fjordoknál, de erre a legtöbben csak mosolyogtak, hogy hát erre nem sok esély van. Ha már a Milford Track-re nem jutottam be, azért a Magasságos megtámogatott egy kis jóidővel. Szívből kívánom mindenkinek, hogy legyen szerencséje ilyen időben ellátogatni ide!

A kirándulás után még tébláboltunk egy kicsit az infocentrumban, majd beszálltunk az autóba és elindultunk visszafelé. Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy nem hoztunk magunkkal SEMMI kaját, s mivel a túra befejezésekor (du. 5-kor) már Milfordban sem volt nyitva semmi, így éhenhalás elkerülésére nem rohanva de biztosan haza akartunk érni vacsiidőre. Útközben azért megáltunk egy Chasm Walk nevű néhány perces ösvénynél lecsekkolni egy érdekesre mosott kövekkel szegélyezett 22 m-es vízesést de ezen kívül szinte végigvezettük az utat. Útközbeni random megállókat itt is tartottunk de a Routeburn Track első fél órás "Key Summit Track"-jére már nem volt időnk (meg energiánk sem), úgyhogy ezt majd legközelebb csinálom meg. Ez a "Key Summit Track" egy 2-3 órás gyalogtúra útban a Milford felé és melegen ajánlott az idelátogatóknak. (Mi még hidegen se kóstoltuk meg, hmmm.) Te Anau-ba fél 8 után értünk be korgó gyomorral. Shauly és Neil azonnal nekiálltak főzőcskézni, mi meg Floriannal még elautóztunk Te Anau városka nyugati végébe a Lake Te Anau partjára, hogy fényképezzünk egy kis Fjordok feletti naplementét. Ebből végül is a befelhősődés miatt nem lett a legnagyobb stenk, de azért csudi volt még így is. Visszatértünk tehát vacsorázni egy hatalmasatm, annyira teletömtük a majmot, hogy be kellett gurigatni engem a szobába.

Az este még ment egy kis dumcsi meg sztorizgatás, aztán meg írtam egy kis naplót és éjfél körül elpilledtem. Jó nap volt ez is, másnap folytatjuk!

Hajókirándulás a Doubtful Sound-on: 1. nap
2004-11-27
Reggel 9-ig ment a lusti, majd összecsomagoltunk és a csomagjaink 99%-át betettük a hostel csomagmegőrzőjébe. A recepciós lányok - akik a túránkat lefoglalták - előre bocsátották, hogy az előttünk álló 24 órás kiránduláson mindent meg fogunk kapni a másnapi váltás ruhán kívül, arra meg elég volt 1 zacskó. Egészen véletlenül felfedeztem a Lonely Planet útikönyvemben, hogy a Doubtful Sound túrát üzemeltető Real Journeys cég 10% kedvezményt ad YHA diákszálló kártyára, az meg nekem január óta már volt egy és alig használtam. Még legelső dél-amerikai napomon Sao Pauloban vettem egy ilyen tagkártyát 10 USD-ért és az árát szerintem még azóta se hozta vissza, mert sehol nem haszáltam ezt. Talán még a northlandi Whangareiben igen, ott spóroltam vele kb. 10 USD-t. Na jó, de akkor is. Szóval bemutattam a lányoknak a hostelben a kártyámat, s ők rövid telefonos egyezkedés után visszaadták nekem a 10%-ot, ami 29.50 NZ dollár volt, ami kb. 20 USD. Juhéééééééééj, most már nagyon megérte, hogy anno vettem ilyen kártyát. Jajj de jó, teljesen megörültem. Új-Zélandon ugyanis komolyan úgy megy a pénz mintha sose lett volna. 295 dolcsi helyett tehát 265.50-ért mentem, ami magyar forintban 4000 Ft-tal kevesebb! Indulásunk előtt még közölte velünk a recepciós hölgy, hogy valószínűleg szenzációs túránk lesz, mert a rádió erre a napra jósolta az eddigi szezon legnaposabb délutánját! Legszívesebben ő is jött volna velünk azonnal. Pozitív várakozással teli indultunk el Te Anauból nem sokkal 11 után.

Egy napos kirándulásunk a Te Anautól 19 km-re délre található Manapouri városkából indult, mely a hasonló néven elnevezett tó mellett leledzik. A városkába való begördülés után rövid úton meg is találtuk a Real Journey's irodáját, majd az autónkat egy biztonságos parkolóban hagytuk és bejelentkeztünk a 12.15-kor induló "overnight" (éjszakázós) túrára. A YHA tagkártyámat itt is be kellett mutatni, de elfogadták és joggal birtokoltam a -10%-ot. Hehe, de jó nekem. :) A kirándulás bemelegítésként az első 50 percben a Manapouri-tavon hajókáztunk keresztül, s már ez maga volt a csoda, hiszen az általában felhőkben úszó csúcsok a szemünkbe vigyorogtak kajánul. A hajóskapitány egy fiatal Matt nevű gyerek volt, aki az 50 perces út alatt végig nyomta a mókás barom szövegét és ecsetelte azt, hogy éppen mit látunk. Többek között azt is megtudtuk, hogy a tó déli oldalán található jellegzetes "pinnacle rock" (ami egy csúcsos alakú szikla) a "Gyűrűk ura" c. film első részében valami komoly szimbólum. Az se baj. :) A tó átszelése után West Arm ("Nyugati Kar") kikötőjében landoltunk, ahol Dél Új-Zéland legnagyobb elektromos erőműve, a Manapouri Underground Power Station található. Ez az erőmű a Manapouri-tó és a 176m-rel mélyebben fekvő Doubtful Sound tengerszint közötti különbségét használja ki elektromos áram generálásának céljára. Az erőművet 1963 és 71 között építették és Új-Zéland egyik legfantasztikusabb mérnöki projektje volt. (Értelemszerűen a Manapouri-tavat a Doubtful Sound-dal összekötő, több csatornás, föld alatti alagútrendszeren átfolyó vízmennyiség generálja az energiát.) Az "energiagyártó centrum" természetesen látogatható, mi azonban ezt most kihagytuk. A West Arm-on tehát nem sokat időztünk pár perc után beszálltunk egy buszba, mely 45 perc alatt "átrepített" minket a Manapouri-tó és a Doubtful Sound közötti hágón, melyet Wilmot Pass-nak hívnak. Deep Cove-ba - mely a Doubtful Sound keleti vége a hajókikötővel - du. 2 órára értünk át.

Most pedig egy néhány szót a Doubtful Sound-ról. Keletkezése ugyanúgy történt, mint az összes többi fjordé, s ez a Fiordland N.P. 14 fjordja közül a második legnagyobb. Méretét tekintve 3x hosszabb a Milfordnál és kb. 10x annyi vízfelület található benne. A hosszúságának köszönhetően 3 oldalsó beágazása van, melyeket "arm"-nak, azaz "kar"-nak neveznek errefelé. Ezek az "arm"-ok a Crooked, Hall és a First Arm. A Doubtful Sound legmélyebb részén 430m-es a vízmélység, bár a fjord tengeri bejáratánál zátonyok miatt a víz csak 90 m-es. Mivel a fjordok között tengervíz (is) folyik, ezért természetesen az apály-dagály mozgás itt is van, azonban ez csak 2.5-3 méter. A víz hőmérséklete átlagosan 12 fokos.

A Wilmot Pass átszelése elég érdekes volt egyébíránt, ugyanis a vadonatúj Volvo busz computer vezérelte sebességváltója megadta magát. 15 perces próbálkozás után az öreg Bruce (sofőr idegenvezető) időlegesen megoldotta a problémát, de a buszút elején megígért "Wilmot Pass Lookout" - os pihenőt (ami egy kilátópont a hegytetőn ahonnan látni lehet az egész Doubftul Sound-ot) kihagytuk. Ez őszintén szólva egy kicsit elrontotta a kedvemet (borzasztó érzés fotóbuzinak lenni - már bocs a kifejezésért - , amikor mindent le akarsz fényképezni de ez nem mindig jön össze), így kissé durcásan szálltam fel a hajóra. Az persze jobban zavart, hogy az öreg Bruce a beharangozott csodálatos kilátópont elmulasztását nem is kommentálta utólag sem, s mégcsak elnézést sem kért a csapattól. Ez persze lényegtelen. A hajóra szállva 10 perc alatt elmúlt a kezdeti negativ érzés, s rövid úton átlendültünk egy fergetegesen jó hangulatba. Az idő odakint egyszerűen csodákat művelt, így ez nem is volt nehéz. Na de hogy sorrendben haladjunk, előről kezdem a hajókirándulás történetét.

Hatalmas mosollyal fogadtak minket a Fiordland Navigator névre hallgató, 70 fő befogadására képes, 7 millió NZ dollárért megépített luxushajón. (Igazi luxushajón persze még nem jártam de ez egy az egyben annak hatott.) Érkezés után mindenki az étkezőben gyűlt össze, ahol röviden bemutatkozott a legénység (melyek között több lány volt mint legény), s előadták nekünk, hogy miket fogunk csinálni meg látni. Már az első pillanattól fogva szórták a poénos megjegyzéseket a fiúk-lányok, így azonnal óriási hangulat kerekedett. A bemutatkozás után aztán mindenkit a kabinjához vezettek (nekünk egy 4 ágyas függönnyel elválasztott fülke jutott, ami nem volt túl nagy de tiszta volt és nagyon szép - mellette Hilton szintű fürdőszobák, zuhanyzók, vagyis a legnagyobb stenk), majd elindult a hajókázás. Szépen komótosan siklottunk egyre csak előre a méltóságteljes fjordok között, s eközben egy korombeli Richard nevű "nature guide" (azaz természettel kapcsolatos idegenvezető) egy kábel nélküli mikrofonnal járkált a hajón körbe-körbe és folyamatosan nyomta az aláfestő információdús szöveget. Már az első 20 percben közölte velünk, hogy érezzük magunkat szerencsésnek, ugyanis ilyen felhőtlen időt már régen nem láttak ők sem. Mi is alig akartunk hinni a szemünknek, hogy ezt a természeti csodát ilyen tökéletes időben láthatjuk. Fantasztikus volt.

Vagy úgy 1 órát hajózhattunk, amikor beértünk a Crooked Arm-ba. Itt lehorgonyzott a hajónk, s kezdetét vette az egyetlen sportprogram, a "sound"-on való kajakozás. Sajnos a legelső körre nem jutottunk be mivel nem volt elég kajak, de a második kör ígérete mellett azért elvittek minket motorcsónakkal egy kis körútra. (...mely sajnos egy amerikai pár kajakról való vízbeborulása miatti mentőakcióból következően elég rövidre sikeredett. Így jártunk.) 45 perc után aztán véget ért az első kör kajakozás és mi jöttünk. Nekem még Guatemalából rossz emlékeim voltak a kajakról való vízbeborulással kapcsolatban, így vigyáztam ezerrel, nehogy a 12 fokos vízben kössek ki én is. Valahogy nem vágytam rá. A még korábban az égbolton kószáló felhők közül időközben a maradékok is eltakarodtak a széllel, így "égető napsugarakkal a hátamban" siklottam a fjordok nyugodt vízén több száz (vagy ezer) méter magas hegyek alatt. Az egyik részen még a sziklákról visszapattanó visszahanggal is játszadoztam egy kicsit, ordítoztam mint egy 8 hónapos csecsemő. Az érzés leírhatatlan volt számomra. Olyan kicsinek éreztem magam, mint már régen, s egyszerűen nem tértem napirendre a fölött, hogy mekkora nagy mázlim van, hogy ezt itt és most ilyen csodálatos körülmények között megtehetem. Én kis csóró S. Ivi a székesfehérvári Münnich lakótelepi játszótérről, aki általános iskolában kommunista dalokat énekeltem és az osztálykirándulásokon is mindig sikerült valami idióta dologgal nevetségessé tennem magam és legbelül mindig azt éreztem, hogy mekkora egy lúzer vagyok, itt voltam az új-zélandi fjordokon, a világ túloldalán és egyfolytában csak a gyerekkoromra gondoltam. Anno soha nem hittem volna, hogy egy nap majd nyakamba veszem a világot és eljutok ilyen távoli, csodálatos helyekre. Valahogy még a 3 év new yorki kemény melózás sem tudatosodott bennem, hogy mindezt annak köszönhetem, hogy mertem és nyertem. Itt csak a végeredmény számított és el se hittem, hogy ott vagyok ahol vagyok. Ahogy a kajakkal a partok mellett suhantam egyre csak előre, néha-néha becsuktam a szemem és kinyitottam, majd megint becsuktam és megint kinyitottam. Nem álmodtam és ez annyira jól esett. A több mint 1 órás kajakozás után aztán visszaszálltunk a Navigator-ra mindnyájan és továbbindultunk a "sound"-on kifelé a Tasman-tenger irányába.

Az egyik legfrankóbb dolog a Navigator-on való hajókázással kapcsolatban, hogy itt a Doubtful Sound-on rajtunk kívül nem volt más hajó. Egyes helyeken kisebb-nagyobb öblökben belefutottunk néhány halászhajócskába de ők nem sok vizet zavartak. Valahogy a Milford Sound-on talán tényleg az volt a legkiábrándítóbb, hogy ott minden úgy ment mint a futószalagon. A turistahajók kikötőjét Milfordon egyszerre hagyta el 3-4 nagyobb "bárka" és fedélzetükön 50-100 emberrel siklottak végig a fjordok között. Ilyen körülmények között pedig nem volt olyan érzésem, hogy a természet lágy ölén - szinte egyedül - élvezem a csodát. A Doubtful Sound-on egész más volt a helyzet. Egyedüli kirándulóhajóként suhantunk a vízen, s ha olyan helyen gyönyörködtem a tájban, ahol nem volt senki, akkor úgy érezhettem néha, hogy az egész világ az enyém. Nem tudom ezt most ennél jobban leírni de biztos Veled is megesett már ilyen. Fantasztikus érzés. Ááááááááááááááá.

A Navigator lassan haladt kifelé a tenger irányába, de a szél annál gyorsabban és őrültebben kezdett fújni. A fjordok hegyóriásai "ügyesen" felfogták a szelet, ott szinte szélcsendes időben hajókáztunk. Ez persze a nevéből is látszik a Doubtful Sound-nak, ugyanis a doubtful az "kétségekkel teli"-t jelent. Ezt a furcsa nevet pedig azért kapta ez a fjord, mert az 1770-ben errefelé hajózó James Cook kapitány a fjordok közötti szélcsendből következően tele volt kétségekkel, hogy behajózás esetén nem sikerülne a vitorlását visszajuttatni a nyílt tengerre. A Navigatoron persze volt egy bikaerős motor, így nekünk ettől nem kellett félni. Ha meg rajtam múlna a tengerbenyúlás elnevezése, akkor tutira a "Stenk Fiord" néven maradna fent az utókor számára. :) Következő "állomásunk" tehát a Nee Islets (szigetecskék) voltak, ahol a már korábban említett "yellow crested penguin" elnevezésű pingvikolónia él. Rajtuk kívül pedig Új-Zélandi Tengeri Oroszlánok (fókák) élnek a sziklákon. A tenger iszonyú mérges volt, a hatalmas hullámok csakúgy dobálták a Navigator-t. A szél kb. 100 km/h-s sebességgel süvített odakint, komolyan majd levitte a fejünket. Fél óra nézelődés után aztán a kapitány úgy döntött, hogy visszatérünk a "sound" védelmébe a nyugodt vizekre. Nem bántuk. Az erős szél ellenére a látvány még mindig "agyeldobáló" volt, szívlapáttal nem bírtuk magunkba rámolni az élmény okozta inzultust. Áááááááááááááááááá. A nyugodt vizekre való visszaérkezés után aztán dobtuk egy balost és behajóztunk a Bradshaw Sound felé. Behajózás közben megérkezett a vacsora előtti forró leves, melyet vidáman fogyasztott el az ebédlőben összegyűlt turistacsapat.

A Bradshaw Sound nem sokban különbözött a Doubtful-tól, ez csak egy kicsivel kisebb és rövidebb volt. Azért "ha már disznó legyen kövér" alapon itt is újabb óriási élmény ért bennünket, mégpedig egy 15-ös csoportban együtt úszó delfincsalád megjelenése. (Angolul "bottle nose dolphin"-eknek hívják őket és mellesleg ez a legnagyobb méretű delfinfaj a világon.) Eleinte csak fel-felbukkantak a víz felszínén, aztán a hajónkhoz közel érve egyik-másik még a vízből is kiugrott (mint egy akváriumi delfinshow alkalmával). Talán 10 percig úszkálhattak a hajó körül ezek az igazán emberbarát vízi emlősök, majd a tenger irányába haladtak tovább. A természet "delfinshow"-ja után aztán szép lassan beértünk egy nyugodt kis öblöcskébe, s ledobtuk a vascicát.

A lehorgonyzás után nem sokkal már el is jött este fél 8, a vacsoraidő! És ez nem volt semmi. A Real Journeys cég igazán kitett magáért. 5 féle saláta, 3 féle hús, szószok, rizs, burgonya, anyámkínja, amit akarsz, minden volt. És mivel büfétípusú volt az egész, így addig tömhettem a majmot, amíg már majdnem kipukkadtam. A főfogások után ráadásként 5 különböző desszert várt ránk, egyik finomabb volt mint a másik, egyszerűen isteni volt. Legalább háromszor mentem vissza repetázni, a végén már majdnem összezuhantam a sok kajától. Mivel a nap igazán szenzációsra sikeredett, ezért a srácokkal egy üveg cabernet-be is "beinvesztáltunk", melyet vacsorázás alatt jóízűen görgettünk le a torkunkon a kaja mellé. Vacsi után aztán Richard, az idegenvezető srác egy szenzációs diavetítést tartott a fjordok állatvilágával kapcsolatban, s mesélés közben olyan poénokat eregetett a srác, hogy néha fetrengtünk a röhögéstől.

Az este "maradék" részében már nem sok minden történt. Sokan hamar elvonultak aludni, én meg kihasználtam az ebédlőben pihenő pianino-t és gyöngéd dallamokat klimpíroztam rajta. Poén, hogy még sikerem is volt, így néhány sokáig fennmaradó utas kedvéért majdnem éjfélig játszottam ezt-azt. (Volt egy-két kotta is, ami segített,) A fjordok csendes otthonának lágy ölén fél 1 magasságában szundítottam el.


Poén: Szokásomhoz híven a hajón is beírtam a vendégkönyvbe és mivel semmi kifogásolnivalót nem találtam a kirándulással és a kiszolgálással kapcsolatban, ezért magyarul is odaírtam a "legnagyobb stenk" megjegyzést. Vacsora után a srácokkal a hajó teraszán levegőztünk egy kicsit és beszédbe elegyedtünk két hajón dolgozó lánnyal, Kim-mel és Emma-val, s ők mosolyogva jöttek oda hozzám megkérdezni, hogy mit jelent az, amit a könyvbe beírtam. Miután elmagyaráztam nekik, hogy ez egy igen ritka szleng kifejezés a "tőkjó"-ra Magyarországon, azonnal megtanulták és innentől kezdve minden pozitív esemény alatt odajöttek és az arcomba mosolyogva mondták: "Is this stenk?"... Terjesztem az igét, vagy mi... :)

Hajókirándulás a Doubtful Sound-on: 2. nap
2004-11-28
Reggel korán szólt az ébresztő mivel a reggelit 7-től 8-ig szervírozták és nem akartunk lemaradni róla. Még kajcsi előtt vettem egy frissítő zuhanyt, amire 5 óra alvás után igazán szükségem volt. Hát ez volt a másik. A zuhanyzók annyira gyönyörűek voltak, hogy ilyet még életemben nem láttam. Legalábbis hajón. Minden csillogott-villogott, szappan és samponadagolók figyeltek a falon, fain könnyen szabályozható volt vízhőmérséklet finom vízsugarakkal. Nagggyon korrekt volt. A reggeli az előző esti vacsorához hasonlóan fejedelmi volt, már csak egy thai masszázs hiányzott a végén. Mivel ez volt az utolsó hajókirándulással járó kaja, ezért csúnyán bezabáltam ismét, hogy legyen energiám a nap hátralévő részét vidáman átvészelni. A kiadós reggeli után aztán kisétáltam a fedélzetre és csodáltam a felhőben úszó fjordokat.

Az idő az éjszaka felhősre fordult, de ez alkalommal nem bántuk. Tudtuk, hogy tiszta és napos időt itt alig lehet látni, s mivel az előző nap kék ég alatt hajókáztunk szinte végig, egy kicsit még reménykedtünk is, hogy hátha nekiáll zuhogni az eső, s akkor megláthatjuk a "sound" másik arcát is. Ez ugyan aztán nem történt meg de ennek végül örültünk is mégpedig azért, mert a kirándulás befejezéseként behajóztunk a Deep Cove melletti Hall Arm-ba, aminek végében megcsodálhattuk az abszolút tükörhatású, nyugodt vizfelületet, melyben a távoli havas hegycsúcsok tökéletesen, mindenféle torzulás nélkül látszottak. Ehhez hasonlót már több korábbi alkalommal is megpróbáltunk megfigyelni (a Milford felé vezető úton a "tükörtavaknál" vagy a Fox Gleccser mellett a Matheson-tónál), de az a szél - mégha éppen, hogy csak volt - miatt soha nem jött össze. Nos, itt egy deka szél nem volt. A hatás fokozására Richard mindenkit megkért, hogy maradjon veszteg, a kapitány leállította a hajó motorját, s teljes csendben csordogáltunk előre a vízen tágra nyílt szemmel és bámultuk a fantasztikus tükörhatást. Varázslatos volt ez a néhány perc és sajnos ezt sem tudom elég kifejezően visszaadni szavakban. (Ajánlom tehát a képeket!) A Hall Arm után visszahajóztunk a kikötőbe, elbúcsúztunk a személyzettől és átszálltunk a buszra. (A reggeli néhány órás hajókázás alatt egyébként már baromi hideg volt odakint, majd odafagytunk néha a korlátokhoz. Bizony, sokat számítanak a melegítő napsugarak egy ilyen kiránduláson, ezt reggel rögtön megtanultuk.) Mivel az idefelé úton a busz problémája miatt nem álltunk meg a kilátóponton, ezért ez alkalommal külön megkértem a buszvezető Ian-t, hogy tegyünk egy pár perces pihenőt. Ian persze jó fej volt és szívesen tett eleget a kívánságunknak. A látvány a felhőkbe burkolózó Doubtful Sound-ról csodálatos volt. Áááááááá de jó volt ez a kirándulás, nem győztünk hüledezni a srácokkal, hogy mekkora ötlet volt erre eljönni és mekkora szerencsénk volt az idővel. A kilátó után aztán lecsorogtunk a west arm-i kikötőbe, ahol átszálltunk a manapouri-tavat átszelő hajóra, s 11.50-re vissza is értünk Manapouri-ba. A hajón még kitöltettek velünk egy kérdőívet (vagyis megkértek rá, hogy töltsük ki), melyben a 24 órás kirándulás mindenféle aspektusával kapcsolatban kellett egy csomó kérdésre válaszolni. Én általában nem szeretem az ilyen statisztikákat töltögetni, de ez alkalommal szívesen tettem, mert tényleg annyira jó volt minden.

Manapouriba érve beszálltunk az autóba és elkocsikáztunk Te Anau-ba a hátra hagyott cuccainkért. Szerencsére minden megvolt, nem nyúlták le őket. :) A csomagok begyűjtése után aztán szöszmötöltünk még egy ideig Te Anauban, majd du. fél 2 felé elindultunk délnek. Az aznapi végállomásunk Invercargill volt, Új-Zéland legdélebbi nagyvárosa.

Te Anauból Invercargillba kicsivel több mint 2 óra alatt jutottunk el a Fiordland N.P. mellett haladó "South Scenic Road"-on ("Déli látványos út"). Szokás szerint persze útközben megálltunk itt-ott fényképezni. Floriannal néha az őrületbe kergetjük Neilt és Shaulyt, mivel a legrandomabb helyeken állunk meg kattogtatni. A leghosszabb megállónk egy 20 perces szünet volt egy Clifton nevű falucska melletti függőhídnál, mely állítólag az ország legrégebbi ilyen típusú hídja volt (1889-99 között épült). Maga a híd nem volt valami nagy látvány (a környéke meg pláne), de hát ez történelem errefelé, s ezért "muszáj volt" ezt is kipipálni. Invercargillba érve megkerestük a már Te Anauból telefonon lefoglalt Southern Comfort nevű hostelt, ahol 18 dolcsi / kopf-ért egy egész korrekt kis szobát kaptunk négyőnknek. Lecuccolás után a srácok elmentek bevásárolni egy Pak N' Save diszkontba, én meg otthonmaradtam a számítógépemet bütykölgetni. Pótolni kellett a lemaradást, abból meg még mindig volt elég. Az idő odakint egyre barátságtalanabbra fordult, így kedvünk sem volt igazán kimozdulni már, ezért aztán a nap hátralévő részét a meleg hostelszobában vészeltük át. Shauly szokásához híven egy ízletes kis tésztás vacsorát rittyentett a csapatnak, mi meg hatalmas étvággyal vidáman elfogyasztottuk azt. :)

Invercargill nem egy szép hely, s egy múzeumon kívül nem sok látnivaló található benne. Mi nem is elsősorban a város miatt jöttünk, hanem azért, mert a déli szigettől 30-40 km-re lévő Stewart Island-re akartunk átreppenni. Ezen a kb. 40 km átmérőjű szigeten mindössze 4-500 ember él egy Oban nevű városkában, valamint az egyetlen nappal is aktív kiwi madár, s a turisták 90%-a azért megy a szigetre, hogy ezt a madárkát meglesse. Nekünk is ez volt a tervünk, de sajnos Invercargillba érve megtudtuk, hogy az előttünk álló hétre elég esős időt jósoltak az egész Southland-re, így nem sok értelmét láttuk, hogy 100 dollárt kifizessünk a retúr repülöjegyre, ugyanis esőben vajhmi kevés esélyünk van kiwit látni. Az ötlet tehát már a megszületése előtt kútba esett, de hát ez van. Megegyeztünk, hogy a Doubtful Sound-on minket ért szerencse miatt nem fogunk panaszkodni az időre többet. (Legalábbis Új-Zélandon.) Jön tehát a B terv, azaz 1 nap helyett kettőt fogunk a Catlins tartományban eltölteni. Yes!


Összegezve mégegyszer egy mondatban a Doubtful Sound-on tett 24 órás kirándulást csak annyit szeretnék mondani, hogy maga volt a csoda az egész. Már CSAK ezért és a Tongariro Northern Circuit-ért érdemes volt Új-Zélandra eljönnöm. Na meg persze a Nevis Bungy-ért, ugye... :)

Folytatás: Invercargill & The Catlins (2004.11.29. - 11.30.)



Home  - Napló  - Új-Zéland  - Fiordland N.P.

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)