Wanaka, Queenstown

Séta a Mt. Aspiring Nemzeti Parkban és továbbindulás Queenstown-ba
2004-11-22
Nem aludtunk túl jól az éjszaka de azt legalább nagyon. Ez a hostel volt talán az eddigi utazásunk során a leggyengébb. Na mindegy. Reggelizés után cuccainkat hátrahagyva bevágódtunk az autóba és célba vettük a Mt. Aspiring Nemzeti Parkot, amiről az útikönyvem és egyéb szórólapok is szép dolgokat írtak. Meg láttunk róla egy csomó képet is és hát ugye az is segít a döntésben. Az idő egész szépnek tűnt, ami jó dolog, ha az ember túrázni akar.

Most egy kicsit szétszórt vagyok amikor ezeket írom, úgyhogy bocs érte. Szóval először is Wanaka, mert ugye ide jöttünk. Wanaka egy néhány ezres városka a Lake Wanaka (-tó) partján és főleg turizmusból él. A városka tagadhatatlanul gyönyörű helyen fekszik, körös-körül hegyek, előtte a meg a kristálytiszta tó. A legtöbben, csakúgy mint mi is, azért jönnek ide, hogy lecsekkolják a közeli, 51 km-re lévő Mt. Aspiring Nemzeti Parkot és a méltóságteljesen hatalmas Matukituki völgyet. Szóval gyorsan mi is lecsekkoltuk ezt a hegyrengeteget. Wanakából 1 óra vezetéssel jutottunk el a Rainbow Creek parkolóhoz, ahonnan a 4 órásnak írt Rob Roy séta indul. Mint kiderült, ez az egyetlen "izgalmasabb" túra, a többi végig a völgy aljában, sík területen halad. Vagyis a Rob Roy volt a legdögebb. :) Szokás szerint jóval gyorsabban, mindössze 2 óra 45 perc alatt megfordultunk a túra végét jelentő pont és a parkoló között. A sétafika nagyobbik része egy esőerdőszerűségen vezetett keresztül végig felfelé, egészen addig, ahonnan már látni lehetett a hegyek tetején tornyosuló hatalmas gleccsertömeget. A gleccser megint állat volt. :) Sajnos az idő itt már nem volt velünk annyira kegyes, vagyis jól megszórtak minket az Istenek vízzel már megint. Mintha tovább kéne nőnöm, érted... Nem elég, hogy a 198 cm-s magasságommal már így is vályatos a fejem a sok beütés miatt, még locsolnak itt is úton-útfélen. Bocs, hogy már megint az eső miatt bosszankodom, de tényleg utálom az esőt, amikor természetet járok. Északa őszi hidegben jöhet, de csak akkor, amikor alszom. :) Hehe. Na jó, szóval a túra érdekes volt és kellemesen fárasztó, de oktondi módra nem vittünk semmilyen elemózsiát, így majd' megpusztultunk az éhségtől egy idő után. Visszaérve a parkolóba ennek szellemében bele is tapostunk a gázba és 3/4 óra alatt visszavezettünk Wanakába. Itt első lépésben felvettük a csomagjainkat a hostelből, majd levonultunk a tópartra és egy talponállóban bezabáltunk mint atom. Isteni volt. Rájöttem, hogy akkor a legjobb enni, amikor éhes vagyok. Micsoda felfedezés, ugye? A szex is persze akkor a legjobb, amikor már nem segít a csoki sem. :)

Kajálás után rövid emailezés következett, majd elbúcsúztunk Wanakától és a hegyeken keresztül elindultunk Queenstown felé. Az út kellemes volt és nyugis, szinte rajtunk kívül nem is volt senki az utakon. Ez persze azért van mert a Wanakát Queenstown-nal összekötő utak közül a másik, 6-os számú a forgalmasabb, mivel az gyorsabb út. Ez viszont 40 km-rel rövidebb, ami ugyancsak előny. Szóval a lényeg, hogy 1-2 fotós megállótól eltekintve jó időt futottunk és este 7-re már meg is érkeztünk a telefonon lefoglalt Bungi Backpackers hátizsákos hostelbe Queenstow belvárosától 5 percre gyalog. Mivel délután nagyon bezabáltunk, ezért most már nem főztünk komolyabb vacsit, csak snack-et szemelgettünk.

Az idő gyorsan telt azonban és eljött a negyed 10, én meg elindultam, hogy találkozzam egy 2 hónapja nem látott kedves cimborával, Sacha-val, egy kanadai lánnyal, akivel Hondurasban találkoztam elöször, majd Guatemalában újfent. Néhány kellemes együtt töltött napunk volt (annyira nem kellemes, mint amennyire a hímnemű olvasóim gondolják, ez ártatlan barátkozás volt, ráadásul az öccsével együtt utazott a lány) és szeptember 4-i búcsúnkkor megegyeztünk, hogy amennyiben lesz lehetőségünk, úgy találkozunk majd Új-Zélandon. Sacha ugyanis Guatemala után 1 hétre utazott csak haza Torontóba, s utána meg a barátnőivel Ausztráliába ment 2 és fél hónapra. (...ahonnan meg tervei szerint pár hétre át akart röppenni ide a kiwikhez.) Száz szónak is egy a vége, a világ ismét kicsi volt, s a terveink úgy alakultak, hogy egyetlen egy napon, azaz ezen az estén tudunk találkozni Queenstownban és leemaileztük, hogy ennek örömére beiszunk, mint gép. Fél 10-re elsétáltam Sacha hostelébe, a belváros közepén található Discovery Lodge-ba. A viszontlátás örömteljes volt, s élménycserélő beszélgetésre be is ültünk egy Casino nevű krimóba fogyasztani. Egy idő után Shauly és Florian is csatlakoztak hozzánk, így már iszonyat vidáman telt az este, bár az is igaz, hogy így nem sok esélyem volt rápattanni a szőke bombázó Sacha-ra, mert a srácok állandóan körülöttünk voltak. A lényeg, hogy egyik helyről a másikra mentünk (Új-Zélandon minden krimó bezár éjjel 11-12 körül) míg végül egy Altitude nevű diszkóban kötöttünk ki, ahol a további fogyasztás mellett már táncolni is tudtunk. A móka itt egészen hajnalni fél 4-ig folyt, amikor aztán ezt az egységet is bezárták, s már csak egyetlen nyitvatartó hely maradt, egy sikátorban lévő bárocska. Itt én már csak fotoszintetizálni bírtam de még az is nehéz volt, mert ugye annyi napfény volt éjjel 5-kor az utcákon, mint egy bányában. Egy idő után már nem bírtam a strapát (öreg vagyok én már ehhez), így jól megölelgettem a kis "bébimet", majd elvonultam aludni. Azért megígértem Sacha-nak, hogy majd benézek hozzá Torontóba valamikor nemsokára. :) Sacha ébren akart maradni, mert a busza kora reggel indult vissza Christchurchbe, ahonnan meg másnap repült vissza Ausztráliába. Mindenesetre nagyon jól éreztem magam és rettenetesen örültem, hogy megint milyen kicsinek bizonyult a világ.

És megint csak az eső és az eső és az eső
2004-11-23
Rendhagyó módon 12-ig pusztultam a takaró alatt. A fejem kótyagos volt és nehéz, nem igazán sikerült kialudnom magam. Az se baj. Még az ágyban fekve kinéztem az ablakon és szomorúan tapasztaltam, hogy az idő megint teljes gáz. Nem igaz, hogy esik! Feltápászkodás után bedobtam egy kis kaját az arcba, majd kiültem a társalgóba a srácokhoz dumcsizni. Neil elmesélte, hogy ezen a reggelen egy Richter skála szerinti 7.2-es földrengés rázta meg Queenstown-t és vidékét, a rengés epicentruma a 150 km-re lévő Te Anau városkája mellett volt a Fjordvidéken. Én az égvilágon semmit nem vettem észre a szokatlan földmozgásból, ugyanis egy emeletes ágyon ha a másik ember fordul egyet, az minden alkalommal földrengésnek hat, azaz nem érzed a különbséget. Hát, sajnos lecsúsztam a queenstowni rengésről. Hmmm, nem mintha akarnék visszajátszást, ezt nem azért mondtam. A traccsparti egészen fél 3-ig folyt, amikor is felöltöztünk és besétáltunk a belvárosba. Hosszú idő után elhatároztam, hogy ezen a délután feláldozok 10 dollárt és 3 óra alatt frissítek egy kicsit a weblapomon.

Be is ültem egy internetkávézóba és nekiláttam a melónak. Sajnos a kapcsolat sebessége egy éti csiga sprinteléséhez volt hasonlítható, így a 3 óra alatt annyit tudtam a weblapon alakítani, mint más - normális esetben - 20 perc alatt. Szevasz 10 dollár, szakadj meg lassú kapcsolatot üzemeltető internetes pénzrablócég! Ááááááá de utálom az ilyet. Egy-egy frissités egyébként is egy csomó munka, de ha lassú a net, akkor még be is kattanok. Szerencsére Prepszent Zoli barátom Floridában még ébren volt (nekem már kedd du. 4 óra volt, neki még csak hétfő ests 9 óra, poén, mi?), így legalább egy kellemesen beszélgettem a már rég nem látott barátommal az MSN csevegőn. 6 órakor aztán hazavonultam pihizni és vacsizni.

Az esti program az előzőhöz hasonlónak indult, valami "csoda" folytán azonban ezen az estén nem akartak az emberek bulizni, s szinte minden szórakozóhely kongott az ürességtől. Neil teljesen elemében volt és szokásától eltérően elhatározta, hogy elgörbül, de nekem ehhez ezen az estén nem volt kedvem, így 3-4 kocsma végigjárása után (aminek a felében én semmit nem is ittam) éjfél magasságában a srácoktól búcsút vettem és visszaballagtam aludni. Nem volt a legfainabb ez a nap, de hát ilyennek is kell lenni, hogy a stenk napokat jobban értékeljem, ugye... :)

Az "erőpróba" napja: leugrás Új-Zéland legmagasabb bungy-járól
2004-11-24
Kun Bélára és a KMP-re való emlékezéssel indult a nap. A francokat, nehogy komolyan vegyetek. Ez most csakúgy hirtelen eszembe jutott. Hogy mikre emlékszik az ember, amire egyébként nem is kéne emlékezni? Na szóval. Az idő szerencsére száraznak tűnt, így Floriannal elhatároztuk, hogy befizetünk egy már hónapok óta (jelképesen értve) tudatalattimban rettegésben tartó gumiköteles "halálugrásra", azaz angolul bungy jumpra (ejtsd: Bandzsi Dzsamp). De nem is akármelyik bungy-ra fizetünk be, hanem a legmagasabbra, melyet Nevis Highwire Bungy-nak ismer a világ. Hogy ez miért a legspeckóbb az összes közül, arról majd mindjárt írok. Szóval a hostel recepciós kiscsaja Mitzi befoglalta nekünk a du. 2 órás ugrást, s a foglalás fejében ki is kellett fizetni a bulit, 199 új-zélandi dollárt fejenként. Ez baromi sok. Rablás, tolvajlás, a turisták pofátlan lenyúlása. (Ez kb. 27 ezer Ft.) De nem volt mit tenni, mivel nem akartam, hogy az életem végéig furdalja az oldalamat a kiváncsiság, hogy milyen is lehet a Nevis, ezért mennem kellett. Pont. Az előttem álló "erőpróba" azért nem töltött el nyugalommal, így a du. fél 2-ig tartó néhány órás pihenőt elég ideges állapotban töltöttem el a hostelszobában. Az ideg levezetésére írtam egy kis naplót de azért óránként kimentem a wc-re könnyíteni magamon. A wc-n ülve pedig folyamatosan arra gondoltam, hogy vajon miért olyan hülye az ember (=én), hogy ennyi pénzt fizet egy olyan dologért, ami ráadásul még veszélyes is. Na mindegy, már kifizettem, menni kellett és kész. Ekkora egy ciki csávót mint én.

Az idő gyorsan eltelt és 3/4 2-kor Neil-lel egyetemben beültünk a kocsiba és elmentünk AJ Hackett Bungy belvárosi állomáshelyére, melynek "The Station" a neve. Neil aztán továbbhajtott, mi meg besétáltunk az állomásra, hogy bejelentkezzünk. Na és most egy kis történelem, mielőtt tovább megyek. AJ Hackett egy új-zélandi csávó, aki 1986-ban a párizsi Eiffel-toronyból ugrott le egy lábára kötött speckó gumianyagú kötélen. Ez a köteles "ugrándozás" persze nem az ő ötlete volt, hanem az egész a melanéziai Vanuatu szigetéről indult még a XVIII. században, amikor is egyes törzseken belül egy fából készített 10 méteres platfrom tetejéről ugráltak le férfiak lábukra kötött indákkal, bizonyítva ezzel férfiasságukat. A hagyomány persze egy idő után megszűnt létezni, AJ Hackett bácsinak azonban sikerült annak modern verzióját életre kelteni, s ebből azóta már milliomos lett ez az ember. Első ugróplatformját az azóta is lelkesen üzemelő történelmi Karawau hídon állította fel 1988-ban, s azóta már a világ egyéb pontjain is üzemeltet bungy cégeket a manus. Queenstown környékén 3 ugróplatform van, első ugye a Karawau Brigde (43m), a második a Ledge Bundy a Queenstown fölötti hegy oldalában (47m), a harmadik pedig a Nevis Highwire Bungy (134m). Queenstownban a bungy-n kívül kismillió attrakció létezik még (ezekről inkább nem írok, aki valaha idevetődik, annak úgyis az arcába nyomják a szórólapokat mindenfelé), de engem csak és kizárólag a Nevis érdekelt, mert ugye ez a legcidrizősebb. A Nevis Bungyról tehát annyi pedig a tudnivaló, hogy Queenstown-tól kb. fél óra kocsikázásra a Nevis folyó felett kifeszítettek egy 3-3 bivalyerős sodronykötélen ülő "kalitkát", melyhez egy gondolaszerű bányászlifthez hasonló függőkocsiban lehet átmenni és az ugrás a kifeszített kalitkából történik lefelé a mélybe. Ez a legmagasabb bungy Új-Zélandon és egyike az egész világon is a legfélelmetesebb ugrásoknak. A különbség sok más ugrással ellentétben pedig az, hogy itt van egy biztonsági mellény amit rádadnak, valamint az, hogy az ugrás nem ér le egészen a talajig, hanem 15 m-rel a Föld fölött "megállsz" (vagyis visszapattansz). Szóval hajrá Mari néni!

Az "állomásra" érkezve Floriannal pillanatok alatt bejelentkeztünk tehát, lemérték a súlyunkat és aláírattak velünk egy bizonyítványt, melynek hátoldalára az ugrás veszélyei fel vannak tüntetve (ezek kizárólag egészségügyi problémák miatt fellépő veszélyek lehetnek) valamint az, hogy bárminemű sérülés esetén a céget nem terheli felelősség. Valahol ez érhető is, mivel a Nevis már hosszú évek óta balesetmentesen üzemel és a cég nem akarja elvinni a balhét az ugrásra vállalkozó - esetlegesen saját orvosi problémát figyelmen kívül hagyó - emberek miatt. Aláírtuk tehát a papírokat és negyed óra várakozás után beültünk egy kisbuszba és elindultunk a hírhedt Nevis felé. Útközben egy pillanatra megálltunk a Karawau Bridge-nél is, ahol felvettünk még 2 emberkét, majd onnan negyed óra múlva értünk el az ominózus hegytetőre, ahol a függőkalitka 134 m magasságban "lebeg" a völgy fölött. Még mielőtt magunkra öltöttük volna a biztonsági mellényt, azért megnéztük, hogy hová is megyünk és a meglepetés nem volt apró, a Nevis Bungy bizony baromi magas volt. Gyors fényképezés után aztán megunkra vettük a mellényeket, mégegyszer ráálltunk egy mérlegre, majd 6-an beszálltunk a liftbe és "kigurultunk" a völgy fölötti függőkalitkába. Valahogy nem voltam annyira ideges, mint amennyire vártam, de ez talán azért is volt, mert már olyan sok embertől hallottam, hogy "igy meg úgy, milyen félelmetes az ugrás", hogy tudtam mire számítsak. A bungy ugrásnál a gumikötél hosszát az ember súlyának megfelelően mérik le, s a kevesebb méricskélés és zökkenőmentes egymás után ugrálás miatt először a legnehezebb ember megy, s utána az egyre könnyebbek. Mivel a mi csoportunkban nálam csak egy 105 kilós holland manus volt súlyosabb, ezért a 97 kilogramos súlyommal én voltam a második a sorban. Megindult tehát a visszaszámlálás...

Amint mind a 15-en kiértünk a "kalitkába" (vagy függőhídra), az események felgyorsultak. Maga a kalitka halálprofin fel volt szerelve mindennel, a hangszórókból szólt az adrenalinpumpáló zene, s a cég dolgozói pár perc alatt összeállították az ugráshoz szükséges felszerelést. Floriannal csak hüledeztünk, hogy "Jézusom, mindjárt mi jövünk", s mire felnéztünk már a holland srác a székben ült, s a lábán lévő kötelet állítgatták serényen. Amint ez megvolt, a srác már kint is állt a platformon, s rövid számolgatás után huss, már repült is lefelé a mélybe. A völgy aljára érve aztán "pattogott" egy-kettőt, aztán már vissza is húzták a kalitkába. Másodperceknek tűnt az első csávó ugrása. Amint a srác visszaért, már szólítottak is. Én voltam a következő. Floriannak odaadtam a fényképezőgépemet és a lelkére kötöttem, hogy fényképezzen, mint a barom, mindenről dokumentációt akarok. :) A székbe leülve nekem is elmagyarázták, hogy mire számíthatok, majd rövidítettek egy kicsit a kötelemen, megpaskolták a hátam és "kitessékeltek" a halálugrás platformjára. Hát nem is tudom, hogy hogyan tudnám leírni ezt az érzést. Egyszerűen félelmetes volt. Alattam 134 m-es mélység tátongott, a legalább 4-5 méter széles Nevis folyó kb. 1 cm szélességűnek tűnt, s ráadásul még a szél is elég erősen fújt. A szívem a torkomban dobogott és tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Vagyis igazsgág szerint lehetett volna, de nem akartam. (Csak a feljegyzés kedvéért jegyzem meg, hogy ha már az ember a székbe beleül, akkor nem adják vissza a pénzt, csak egy vényt adnak, amit le lehet vásárolni. A székbe leülés előtt még meggondolhatod magad és akkor az útiköltségen kívül visszatérítik a már kifizetett összeget.) Átgondoltam az életemet egy pár pillanat alatt, majd villámgyors gondolataimnak egy hangos számolgatás vetett véget, egészen pontosan: "HERE WE GO, 3, 2, 1, GO FOR IT!) És ugrottam... Az ugrást biztonsági okokból csak előre nézve, egyenesen szabadott végrehajtani, mintha a vízbe ugranál egy ugrókőről. A platform elhagyásának pillanatait soha nem fogom elfelejteni. Valami olyan iszonyú gyors sebességgel zuhantam lefelé, hogy képtelen voltam feldolgozni a látottakat. A szemem nyitva volt, de a tempó miatt lehetetlen volt fókuszálni bármire is, így az egész 8 másodperc alatti leérésből csak homályos képek maradtak meg. A gravitáció iszonyú erejű, s a 9.81 m/s2-es sebességet mégcsak meg se közelítettem. A 8 másodperces zuhanásból legalább 6 mp szabadesés volt, ami elég brutális. A zuhanás sebessége állítólag 130-140 km/h, így nem is csoda, hogy nem sokat láttam a környezetből. Igazság szerint olyan gyorsan leértem a völgy aljára, hogy fel sem ocsúdtam az elugrás miatti döbbenetből, már rántott visszafelé a kötél. A rántás persze nem erős, az egész nagyon finoman van megcsinálva, ezért aztán azt sem veszed észre igazán, hogy legalább 100 m magasságig visszapattansz először, másodszor pedig 60 méterig. A második visszapattanás után aztán meg kellett rántanom egy bal lábamra erősített kötelet, melynek eredményként átfordultam ülőpozícióba, s így húztak vissza a kalitkába engem is. A visszaérkezés utáni eufórikus érzés még jóideig eltartott s bár tényleg félelmetes volt maga az ugrás és a zuhanás, nekem valahogy bejött ez a móka. Ha megengedik a srácok, én bizony visszamegyek és dobok mégegy "hátast". :) Ááááááááááááá de jó volt. Prepszent Zoli barátom ezt anno 5 éve az abszolút borzalomnak írta le és azt mondta, hogy soha többet nem akar még csak rágondolni se a bungy-ra, de nekem tetszett. Utánam aztán szépen sorban mindenki leugrált és szerencsére senkinek nem esett baja. Florian egy hatalmas mosoly kiséretében "it's showtime!" üvöltéssel ugrott le, s neki is nagyon tetszett ez a félelemtesztelő próba, s hozzám hasonlóan azonnal visszament volna egy következő körre. Az ugrálások után aztán visszaszálltunk a kis gondolába és szerencsésen átcsorogtunk a biztonságot jelentő szárazföldre.

Csakúgy mint mindenhol Új-Zélandon, az ugrás videóját és képeit itt is meg lehetett vásárolni, potom 39 dollárért (egyenként). Ennyi pénzt nekem persze nem volt kedvem kifizetni, de azért visszanéztem az ugrásomat (állat volt) és a képeket is. A képek annyira jók voltak, hogy hűha, de sajnos csak kinyomtatott verzióban lehetett volna megkapni őket, az meg nekem nem kellett. Nekem a digitális kópiákra fájt a fogam, de azt valamilyen furcsa oknál fogva nem akarták odaadni. Szóval a cég igazán profi képeiről így lemondtam inkább. Mindegy, azért az enyémek is egész jók. (Fényképalbumban meg lehet őket tekinteni.) Érdekesség, hogy rajtam kívül ezen a héten 2 másik magyar, bizonyos Tóth Gábor és Csató Erika is ugrottak egyet a Nevisen. Mondta is a tag, hogy ez ritka dolog, magyarok nagyon ritkán járnak erre. (Amit persze nem is csodálok, kevesen vagyunk ilyen barmok, akik egyetlen ugrásért ennyi pénzt képesek kiadni. Bocs Gábor és Erika!) Indulás előtt még a kezünkbe nyomták a már kora délután az irodában aláíratott bizonyítványt, mellyel igazolást nyertünk arról, hogy megcsináltuk a Nevist. Ha az ősi Vanuatun lennénk, akkor most bizton állíthatnám, hogy a férfiasságommal nincs semmi gond. A XXI. században ez persze nem ezen múlik. Du. 5 óra magasságában aztán visszaszálltunk a buszba és "hazavittek" minket Queenstownba.

A hostelbe nem sokkal 6 előtt értünk be. Neil és Shauly már izgatottam vártak minket, hogy beszámoljunk az ugrásról. Gyorsan elmagyaráztuk nekik, hogy mit hagytak ki, s a képek láttán megnyugodtak, hogy jó döntés volt otthon maradni. Hát igen, az ilyen dolgok csak a kemény gyerekeknek valók. Hehe. :) Na jó, inkább az őrülteknek. Az se baj. Egy rövid dumcsi után bedzsaltunk a városba sétálni egyet, majd ismét vissza a szállásra vacsorázni. Vacsi után aztán este 9-11 között ismét dolgoztam egy kicsit a weblapomon, ugyanis 9 után Queenstown internetkávézóiban "happy hour" (vagyis "boldog órák") vannak, ami féláru internetezést jelent, azaz $6 helyett $3, $5 helyett $2,50 dolcsi egy óra. Hát, most sem sikerült sokkal előrébb jutnom de azért már alakul a molekula. A Bungi Backpackers-be való visszaérkezés után még trécseltem egy kicst egy angol lánnyal, meg Floriannal, megnéztem a "Hitchiker II." c. iszonyat gyenge amcsi filmet, majd éjjel 1 körül elpilledtem. Jó nap volt ez a mai. Férfivá váltam. :) Hehehe.

Délelőtt Queenstown-ban, délután irány a Fjordvidék
2004-11-25
A reggel lassított felvételben telt, valamilyen furcsa oknál fogva olyan kómás voltam, mint 4 befüvezett lajhár. Nagy nehezen azért összekapartam magam darabjaimból és 10-re sikeresen kijelentkeztem a hostelből a srácokkal együtt. Egy ideig még a TV szobában viribültünk egy kicsit, majd 11 magasságában elindítottuk a napot.

Queenstownban a fizetős mókákon és az állandó bulikon kívül nem sok látnivaló van, azok közül is az egyik a Skyline Gondola, mely a város fölötti 900 m magas Queenstown Hill-re felmenő kötéllift. Ezen a napon már továbbindulást terveztünk, de azért ezt még látni akartuk. A lift azonban 18 dolcsi oda-vissza, az meg jó sok. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy felsétálunk a hegyre pénzköltés helyett. Az autót leparkoltuk a gondola állomása mellett és szépen komótosan, közel 1 óra alatt fel is másztunk a hegy tetejére. Az ösvény helyenként olyan meredek volt, hogy azt hittem megpusztulok. Komolyan mondom ilyen emelkedőkön még nem másztam soha fel 1 órán keresztül. Na mindegy, végül is felértünk élve. Sajnos az idő kissé borongósra sikeredett (pedig az előrejelzés napos időt mondott, grrrrrr) így a kilátás nem volt valami csodás, de azért annyit láttunk, hogy jó kis helyre építették Queenstown-t. Körös-körül hegyek, a városka előtt pedig az L alakban megtörő 53 km hosszú és néhány km széles Lake Wakatipu. A környező hegycsúcsok az év 80%-ban havasak, ami a tájat különösen széppé teszi. A kilátóban kb. fél órát tölthettünk el, a srácok ittak egy kávét én meg egy kólát, aztán elindultunk a kötélpálya felé. Még a hostelben sügta meg nekünk Mitzi, hogy lefelé SOHA nem ellenőrzik a jegyeket, nyugodtan be lehet surranni a liftbe. Hát, így tettünk. Azaz blicceltünk egyet. Hogy ezt miért tettük, azt persze elmesélem. Ez ugyanis ez újabb olyan dolog Új-Zélandon ami elég nagy bunkóság. A gondolára ugye 18 dollár az oda-vissza jegy. A városból fölfelé csak és kizárólag retúr jegyet lehet venni, azonban fentről egy irányba is mehetsz, ha akarsz. Fentről, érted!? Ha már rommá izzadtad magad a mászókában, akkor 9 dollárért visszamehetsz a városba lifttel. Az, hogy 9 dollárért felmenj és ingyen könnyedén lesétálj a városba, az nem lehetséges. Most mondjátok meg, hogy ez nem szemétség. Biztos lenne egy csomó ember, aki szívesebben költene egy irányú jegyre 9 dolcsit, főleg akkor, ha "csak felfelé" is lehetne menni. De nem. Szóval mi mindnyájan úgy gondoltuk, hogy ez bunkóság és mivel Mitzitől megtudtuk a "titkot", ezért besunnyogtunk és ingyen lejöttünk a városba. Bebeeeeeeeeeee.

Leérkezés után bementünk még egy órára a belvárosba, ettünk egy kis ebédet, én interneteztem egy sort, majd 3 óra magasságában elindultunk délnek. Queenstownról egyébként még elfelejtettem megírni, hogy egy nagyon tiszta kisváros, kb. 9000 hivatalos lakosa lehet (+ ugyanennyi turista). Épületeinek jelentős hányada valamilyen szálló, rengeteg a hátizsákos hostel és az előkelőbb hotelekből is van egy pár. A városka szerintem 90%-ban turizmusból él, s az idelátogatók is tudják, hogy ez a déli sziget abszolút turistaparadicsoma. Kinézetre egyébként olyan az egész mint egy svácji kisváros egy alpesi tó partján. Szóval stenk. Queenstown határát elhagyva még vagy 1 órán keresztül haladtunk délnek a Wakatipu-tó partján, majd beértünk Új-Zéland "Southland" tartományába, az ország legcsodálatosabbnak és természeti látványosságok szempontjából legegyénibbnek tartott szegmensébe. Eme tájegységre érkezésünk nagyon tipikusra sikeredett, azaz szakadó esőben léptük át az "államhatárt". (Új-Zélandra érkezésem oldalán írtam erről, hogy itt Southland-en ugye évi 6-7 méter eső esik.)

Erre a napra célpontunk Te Anau városkája volt a Lake Te Anau partján, Queenstown-tól 170 kilométernyire. A Fjordvidék felfedezése szekcióban az LP könyvem is melegen ajánlgatta ezt a helyet, ezért is döntöttünk úgy, hogy ide jövünk. Szokásunktól eltérően most nem foglaltunk be szállást telefonon, gondoltuk úgyis találunk valamit. Hát, igen nagy mázlink volt, mert a kinézett hostelben már alig voltak szabad ágyak. Mindenesetre voltak és ez volt a lényeg. Szálláshelyünknek tehát a Te Anau Tó-ra néző Te Anau Backpackers nevű szállót választottuk. Itt már 22 dolcsi volt egy éjszaka, ami elég sok BBH-s viszonylatban, de hát ez aztán meg teljesen turistakisváros, itt mindennek az ára fel van srófolva. C'est la vie.

Lepakolás után elmentünk egy szupermarketbe bevásárolni, majd hazaérve főztünk egy frankó kis bolognai spaghettit és csúnyán bezabáltunk, ahogy kell. Az este hátralévő részében már nem sok mindent csináltunk, mindenki bepunnyadt az ágyán, én naplót írtam vagy éjfélig, aztán alvásra "adtam a fejem". Megérkeztünk tehát a Fjordvidékre, most már csak azt kellett kitalálnunk, hogy mi a francot is csináljunk itt és milyen sorrendben.

Folytatás: Fiordland Nemzeti Park (2004.11.26. - 11.28.)